Hazánk kis ország, így nem biztosít elégséges merítési lehetőséget ahhoz, hogy a labdajátékokban világszínvonalra törő klubcsapataink tisztán magyar forrásból táplálkozzanak. Ezen lehet berzenkedni, de – ha valóban a nemzetközi elit a mérce – helyesebb lélekben is megkötni a reális kompromisszumot. A Győri Audi ETO KC soha nem nyerte volna meg a női kézilabdabajnokok ligáját, majd nem védte volna meg címét két norvég olimpiai bajnoka, Katrine Lunde és Heidi Löke, valamint brazil vb-aranyérmese, Eduarda Amorim nélkül. Az MKB-MVM Veszprém és a Mol-Pick-Szeged férfi együttese sem halmozná a kontinentális sikereket, ha nincs a spanyol és délszláv kapcsolat. Vízilabdában is azért tekinthetjük végre BL-favoritnak a Szolnokot, mert a mi klasszisaink mellett három szerb oszlop, Zsivko Gocics, Milan Alekszics és Stefan Mitrovics tartja a terheket. Ezek a légiósok nemcsak azért érik meg a pénzüket, mert nemesfémet, aranyakat termelnek cserébe, hanem példát is mutatnak. A magyar kézi- és vízilabdát ugyanis tisztelik, kihívásnak tekintik, hogy ahhoz felnőjenek – na jó, Lunde és Löke esetében ez túlzás –, valamint szakmai és anyagi sikernek, felemelkedésnek, hogy szerződtették őket.
A középcsapatokra ez már kézilabdában és pólóban sem igaz, kosárlabdában pedig legfeljebb középcsapataink vannak. Amelyeken nagyot lendíthet egy-egy légiós, de ez csak magyar szinten értendő; külföldi kosarasainkra érvényes leginkább Laurencz László hajdani meghatározása a „kisvárosi világsztárokról”. Ebben a sportágban az igazodás iránya már fordított – nem az ide érkező tekinti mércének a közeget, hanem inkább hozzá hasonulnak –, de mivel egyre szűkül a keresleti piac, egy-egy valódi húzóember még kifogható. Klubonként három-négy, különösen a középmezőnyben azonban már semmiképp, így ilyen tömegű leigazolásuk a nevelő munka elhanyagolásának vagy „egyéb”, parciális gazdasági érdekeknek a jele.
Futballban még ennél is cudarabb a helyzet. Ott ugyanis a nyugati bajnokságok alsóbb osztályai is számolatlanul szippantják be a használható játékosokat, így aki mindegyik szűrőn kirostálódva csusszan be hozzánk, az kevés, eseti, speciális kivételtől eltekintve alkalmatlan arra, hogy egy arasznyit is mozdítson bármin, bárkin. Ezt maguk az érintettek is pontosan tudják, hiszen éppen így élik meg; számukra csalódás, kudarc, hogy csak ide, ismeretlen nevű csapatok, társak körébe kerültek, ezért azt várni tőlük, hogy elszántan, belső ösztönzéstől tüzelve vetik bele magukat a mérkőzésekbe, merő önáltatás.
Nem véletlen, hogy a közelmúlt relatív hazai sikertörténeteit a Debrecen, a Paks, az MTK, tehát a magyar alapra építkezők érték el, és a Videoton is most vezet utcahosszal, amikor, bár spanyol az edzője, nem gyarmatosítóként dolgozik, hanem a kürtős kalács, a lángos és a Dunakanyar mellett a hazai tehetségeket is kedveli. Mindennek dacára a hivatalos adatok szerint a 254 itthoni mellett jelenleg is 125 külföldi szerepel az NB I.-ben.
Hogy miért? Azt a kosárlabda kapcsán szóról szóra elmondtuk.
