Egy utcában Maradonával

A világ vízilabdázásának karizmatikus alakja játékosként és edzőként egyaránt. Gerendás Györgyöt itthon és Olaszországban is megválasztották az Év játékosának, sőt Itáliában túlságosan is jó volt, ezért megváltoztatták miatta a szabályokat. Már 65 éves, azaz ingyen utazhat a villamoson, de az ifjonti tűz még ott csillog a szemében.

Nápolyban is magyarul álmodott, így esze ágában sem volt Itáliában maradni Fotó: Bach Máté

– Mennyit tudott 100 gyorson?

– Ötvenöt másodpercet. Magyar bajnok is voltam a Fradi 4×100-as váltójával, amikor már „főállásban” vízilabdáztam.

– Akkor már eldőlt, hogy nem úszó lesz önből?

– El. Az döntött, hogy az apám vízilabdaedző volt a Fradiban, lehettem 13-14 éves, és akkor jöttek föl a Széchy-tanítványok: Hargitay, Verrasztó, Sós. Addig rengeteg versenyt nyertem, de apám szólt, hogy ezek a fiúk két-három évvel fiatalabbak nálam, és nagyon jók. Azt is mondta, lehet, hogy a háromból egyet-kettőt megverek, de mindhármat soha nem fogom, és jobb lenne, ha inkább pólóznék. És csinált nekem úszókból egy vízilabdacsapatot, amely Fradi IV néven el is indult az utánpótlás-bajnokságban. De ebben nem kutyaütők játszottak ám, innen jött ki később Balla Balázs is, aki világbajnok lett. Summa summarum, akkor még ott dolgozott a Fradiban Kárpáti Tibi bácsi, Kárpáti Gyuri édesapja, és ő szólt az apámnak, hogy jó érzékem van a pólóhoz, ezzel el is dőlt a sorsom.

– Hogyan sikerült bekerülni alig 22 évesen a montreali csapatba?

– A történet még 1975-ben kezdődött, amikor Gyarmati Dezső kijelentette, hogy utazom Caliba a világbajnokságra, de aztán az utolsó pillanatban visszatáncolt. A csapat csak második lett a Szovjetunió mögött, pedig az utolsó meccsen egy döntetlen is elég lett volna az oroszok ellen, de 5-4-re kikaptunk. Ezek után Dezső kivitt Montrealba; nem tudom, hogy kárpótlásul-e Caliért, de kivitt. Azt mondom, nehezebb volt bekerülnöm a montreali csapatba, mint megnyerni az olimpiát. Mert ahhoz akkor én még olyan nagyon sokat nem tettem hozzá. Molnár Bandi és Cservenyák volt a két kapus, kezdetben Csapó, Faragó, Sárosi, Horkai, Szivós és Konrád III az alapcsapat, aztán Konrád Ferit kiszorította Sudár Attila. Én csak csere voltam, Kenéz Gyuri sokszor még az sem.

– De aztán a ’78-as nyugat-berlini vb-n, a moszkvai olimpián, majd az 1982-es guayaquili világbajnokságon ön vitte a hátán a csapatot.

– Lehet, de milyen az élet! Az 1976-os montreali olimpia számunkra utolsó meccsén Faragó Tonó hármat lőtt, és aranyérmesek lettünk, négy évvel később Moszkvában, amikor 5-4-re kikaptunk a szovjetektől – ha fordított az eredmény, mi vagyunk az olimpiai bajnokok – én dobtam hármat, de arra a kutya sem emlékszik, mert csak harmadikok lettünk.

– Tényleg, Moszkvában nem nyerhettek volna?

– Dehogynem! Tudásban bennünk volt az ismétlés, de fejben szétestünk. Pedig alig változott a montreali csapat, Szivós, Faragó, Csapó, Molnár, Sudár, Horkai megmaradt. Minden hasonlat csalóka, de itt van Kemény Dénes háromszoros olimpiai bajnok aranycsapata, amely azonban az olimpiák között szinte semmit sem nyert. Mi meg csak egy olimpiát nyertünk, de évekig veretlenek voltunk. A ’78-as berlini vb-n is úgy lettünk másodikok, hogy egyszer sem kaptunk ki, az olaszok gólaránnyal előztek meg bennünket. Moszkvába úgy utaztunk ki, hogy úgyis megnyerjük, mert mi vagyunk a legjobbak. Ég és föld volt a különbség a montreali és a moszkvai felkészülésünk között. 1976 előtt 12 éven át nem nyert Magyarország olimpiát, borzasztóan haraptunk, égtünk a vágytól, hogy olimpiai bajnokok legyünk. Moszkvában meg… Azt hittük, nem lehet más a bajnok, csak mi. Előtte megnyertük a világligát, minden azt ígérte, hogy Moszkvában is nekünk játsszák a himnuszt. Aztán az oroszoknak játszották.

– Ugye ön jobbkezes?

– Igen, és mégsem.

– Hogyhogy?

– Balkezesnek születtem, de a nagyanyám fél évre lekötötte a bal kezemet, hogy ne legyek suta. Így aztán jobb kézzel tanultam meg írni, és a labdát is jobbal lőttem. Pedig eredetileg balos voltam. Mondtam is Horkai Gyurinak, szerencséje van, hogy a nagyanyám leszoktatott a balkezességről, mert különben sohasem lett volna olimpiai bajnok.

– Guayaquil még mindig fáj?

– Azt nem mondom, hogy mindig, de most, hogy említi, belém hasított. Kicsit olyan, mint Puskáséknak az 1954-es világbajnokság volt.

– Mesélne róla?

– Hogyne. A mi generációnknak az lett volna a hattyúdala, és addig úgy voltunk vele, hogy mi majd mindent megnyerünk, cban is világbajnokságot akartunk nyerni. Még egyszer utoljára. Az egy olyan érthetetlen döntés volt, amit manapság még kevésbé értenénk, hiszen az a szabály, hogy a pályán elért eredményt csak megdönthetetlen bizonyíték birtokában lehet megváltoztatni.

– Csak hogy az olvasó is értse: a vb utolsó meccsén le kellett győznünk a szovjeteket ahhoz, hogy az arany a miénk legyen. Az állás 7-7 volt – pedig már 7-5-re is vezettünk –, amikor három másodperccel a végső dudaszó előtt ön kiemelkedett gatyáig a vízből, és Saranov hálójába bombázott. A gólt megadták, majd az időmérő, az amerikai Felix jelezte, hogy időn túl esett.

– Álljunk meg egy percre! Belőttem a gólt, nagy ölelkezés, 8-7-re győztünk, világbajnokok vagyunk, másznánk kifelé a vízből, még el akarják végeztetni a kezdődobást a gól után az oroszokkal, majd megnyomni a meccs végét jelző dudát, de a duda nem szólal meg. És ez az a pillanat, amikor kitalálják, hogy én már a meccs vége után dobtam a győztes gólt, csak éppen az elromlott duda nem jelezte, hogy letelt a játékidő. Bizonyíték persze nem volt, érzésre döntöttek így. Annak idején volt a Swimming and Water Polo című újság, amelyben volt egy fotósorozat. Az első képen látszik az óra is, meg én is látszom, lóbálok, két másodperc van hátra. A következő kép: a labda a hálóban, egy másodperc az órán. A harmadik kép: nulla másodperc, engem ölelgetnek Csapó Dudiék. A negyedik kép: az összeomlásunk pillanata. Évtizedekig őriztem ezt az újságot, már nincs meg, mert egyszer nagyon ideges lettem és kidobtam. De most, hogy beszélek róla, megint fizikai fájdalmat érzek. Még valamire emlékszem: soha életemben nem rúgtam be annyira, mint ott Guayaquilban, az orosz meccs után.

– A Los Angeles-i olimpián is esélyesek lettek volna.

– De nem utazhattunk. Viszont fájdalomdíj gyanánt kiengedték az egész társaságot – Csapót, Faragót, Horkait, Sudárt, Budavárit, Kenézt, engem, mindenkit – Olaszországba, Nyugat-Németországba. Akkor még bőven a csúcson voltam, megjegyzem, életem legnagyobb eredményének talán nem is az olimpiai aranyérmet tartom, hanem azt, hogy 1981-ben, amikor még az összes legenda játszott, engem választottak meg idehaza az év játékosának. Tehát kiszerződtem Olaszországba, először a Vomeróhoz, majd a Posillipo Napolihoz, ahol 1988-ban bekerültem az év All-Star csapatába, ezen belül én lettem az MVP, plusz a legjobb légiós is, mindhárom díjat én nyertem. Erre még nagyon büszke vagyok. A bajnoki döntő három nyert meccsre ment, mi a Pescarával játszottunk. A Pescara volt az esélyes, de döntetlen lett a rendes játékidő, majd a hosszabbítás is, és jöttek a négyméteresek. Az első hat után is döntetlen volt, és az akkori szabályok értelmében két játékos odaállt, és addig lőttek, amíg az egyik nem hibázott. Én tizenegyet belőttem hiba nélkül, a Pescarából a katalán Manuel Estiarte – ugye, nem kell bemutatnom – a tizenegyediket elrontotta. Így győztünk. Ezek után megváltoztatták a szabályt, többé nem engedték, hogy ugyanaz a játékos dobja az összes négyméterest; ezt nevezték el Gerendás-szabálynak.

Nápolyban is magyarul álmodott, így esze ágában sem volt Itáliában maradni
Fotó: Bach Máté

– Csúcsformában játszott, Kásás Zoltán szövetségi kapitány mégsem vitte ki a szöuli olimpiára, ahol csak ötödikek lettünk. Miért nem?

– Úgy tudom, volt egy OTSH-utasítás, hogy légiósokat nem válogathat be. Ennek estünk áldozatául jó néhányan.

– Azért Nápolyban vélhetően nem volt rossz az élet…

– A Via Posillipón volt a lakásom, a tengerre nézett, a távolban láttam Capri szigetét. Ugyanabban az utcában laktam, mint Maradona, csak pár házzal arrébb. Mielőtt kimentem, a BVSC-ben pólóztam, engem fizettek a legjobban, húszezer forintot kerestem havonta, odakint, Nápolyban ennek a tízszeresét. Szóval jól éltem.

– Nem merült föl, hogy végleg kint maradjon?

– Nem. Én magyar vagyok, magyarul álmodom, Nápolyban is magyarul álmodtam. Eszembe sem jutott, hogy kint maradjak.

– Jelenleg a Fradi szakmai igazgatója. Ez kielégíti?

– Amíg fel kellett építeni a csapatot, addig rengeteg munkám volt, most már, hogy a bajnokságtól a BL-ig mindent megnyertünk, szinte egy világválogatott játszik nálunk, már nincs sok teendőm. Ezért inkább a női csapatunkkal törődöm.

– Igen, mert ott játszik a lánya.

– Csak játszott, mert most abbahagyta, az orvosi egyetem mellett már nem tudott edzeni, nem fért bele az életébe.

– Még nem válaszolt a kérdésemre. Amit most csinál, az kielégíti?

– Persze. Illetve nem. De pontosan emlékszem, amikor én voltam negyvenéves fiatal edző, akkor én is ferde szemmel néztem a hatvanöt éves öreg szakemberekre. Úgyhogy nem ugrálok, már ingyen utazhatok a villamoson, belenyugszom, hogy ez az élet rendje. Végül is nem volt unalmas életem.