A magyar színeket kilenc sakkolimpián képviselt nagymestert előbb egykori válogatottbeli kapitánya, Liptay László méltatta, majd a Magyar Sakkszövetség elnöke, Szabó László emelkedett szólásra.
Az olimpiai bajnokcsapat (1978) tagja további három ezüstérmes magyar válogatottban (1970, 1972, 1980) is szállította a pontokat, kétszer is táblája legeredményesebb játékosaként.
Szabó László elnök megválaszolta a mindenki számára érdekes kérdést: mit tanulhatunk abból az életútból, amelyet Csom István – a Teremtő kijelölését követően – végig járt?
– Csom István sakknagymester, a régivágású úriemberek egyik legtiszteletreméltóbbja volt, akit valaha ismertem – kezdte beszédét Szabó László. – Világlátása, értékei, a hazájáról, a közéletről, a sportról vallott nézetei konzervatívak és szilárdak voltak. Ebben sem ismert mást, mint egyenességet és hajlíthatatlanságot. Ő olyan tartógerendája, szemöldökfája volt a magyar sakknak, amilyen erővel kevesen tartották ezt a sportágat. Most, hogy ez a gerenda nincsen, pótolni nem tudjuk, legfeljebb kiváltani kell igyekeznünk. Versenyzői pályafutása után is rengeteget adott a sakknak. Hűséges volt hozzá, vissza akarta adni azt, amit kapott tőle. Ez is a szilárdsága része volt. Edző volt, szekundáns, felkészítő, edzőpartner, szövetségi kapitány, sportvezető. Az általa szervezett Széchenyi sakkszimultán pedig a magyar szalon sakkesemények egyik legfontosabbika lett. Megtisztelt azzal, hogy időről időre meghívott az eseményeikre és megtisztelt akkor is, amikor az első hívó szóra vállalta az elnökségi tagságot, mert tudta, hogy segítenie kell és segíteni is fog. Nehéz hónapok, évek viselték meg az egészségét az utóbbi időben. Amikor beszéltünk telefonon, éreztem, ahogy fogy az ereje. Most pedig elköszönünk, meghajtjuk a fejünket minden magyar sakkozók egyik legnagyobbika előtt, aki a világ és a magyarok legnagyobb közösségének és hálózatának, a sakkcsaládnak példaadó bajnoka, vezetője és képviselője volt. Isten Veled, István, nyugodj teljes és szeretetteli békében, ahogyan azt megérdemled!
