Született fradista, akiben azonban már kispesti szív dobog

Noha Fradi-drukkerként cseperedett fel, Hamar Istvánban már évtizedek óta kispesti szív dobog. Az ötvenegy esztendős, egykoron huszonötszörös válogatott labdarúgó életútját több kacskaringó is tarkítja. Őszintén beszél a magánéletéről, így arról is, hogy az elmúlt években az életébe a szerelem egy új szenvedélyt is csempészett, a lovaglást.

Budapest 20180922 Labdarúgás 2018 Ősz Bozsik - stadion BP. Honvéd stadion búcsúztató A Budapest Honvéd gálamérkőzésen köszönt el az átépítésre váró Bozsik-stadiontól. Hamar István Fotó: Török Attila Nemzeti Sport Fotó: Török Attila/Nemzeti Sport

– Már gyerekként Honvéd-drukker volt?

– Nem, fradista! Igazi meccsre járó, B-közepes vagány. Emlékszem, az ünnepeken – persze nem november hetedikén… – lelopkodtuk a magyar zászlókat a villanykarókról, tudom, nem szép dolog, letéptük róla a piros mezőt, így lett Fradi-zászlónk. Ez a vonzalom egészen addig tartott, amíg a Honvéd játékosa nem lettem. Nagyszerű közegbe csöppentem Kispesten. A vezetőkkel, az edzőkkel, a szurkolókkal, mindenkivel nagyon jóban voltam. Már válogatott játékosként hívott a Fradi is, de akkor már kispesti szív dobogott bennem.

– Csepelen lett igazolt játékos…

– … Tévedés, Tökölön 1979-ben, kilencévesen. Tizenegy évesen már az ifiben játszottam, ne kérdezze, hogyan, tényleg nem tudom, lehet, hogy svarcban, de akkor senki sem rökönyödött meg azon, ha egy tehetséges gyerek a nagyok között szerepelt. Hamar belecsöppentem az életbe, fiatalon sokat tanultam a nagyobb srácoktól, s nem csak a futballról. Tizenkét évesen kerültem Csepelre, az ügyesebb fiúknak ez volt a kitaposott útjuk. Otthonról húsz perc séta volt a HÉV-állomás, Gyártelepen átszálltam a 38-a buszra, az vitt Csepelre. Mindennap vittem magammal a szerelésemet és persze a labdámat. Oda-vissza biztosan utaztam napi két és fél órát. Akkor ez még így ment. Ha Újpesten játszottunk, akkor hajnali négykor keltem, mert persze Csepelről nem busszal, hanem tömeggel utaztunk. Aztán amikor hazaértem délután kettőkor, egyből mentem ki a tököli pályára, s a haverokkal fociztam tovább.

– Megkérdezzem, a szülei hányszor vitték be Csepelre, vagy fölösleges?

– Fölösleges. Amikor erről mesélek a gyerekeimnek, azt hiszik, a Marsról jöttem, pedig nem volt ez olyan régen. Csak az én életemben nagyon megváltozott a világ.

– A válogatottbeli bemutatkozása örökre emlékezetes marad. Írország vendégeként Puskás Ferenc a szünetben, 2-0-s hátrányban küldte be, ön rúgott gyorsan két gólt, azzal egyenlítettünk, majd 4-2-re megnyertük a meccset. Milyen tanáccsal látta el Öcsi bácsi?

– Tudom, sokan azt gondolják, Öcsi bácsi akkoriban már nem volt a topon, mégis a vérében volt a futball. Az ellenfél feltérképezése, a taktika megszabása talán már meghaladta az erejét, de értett a játékosok nyelvén. Csak annyit mondott, focizzak bátran, ha nem játszanék jól, úgyis majd őt – itt nem idézném a pontos kifejezést – szidják le. Pályafutásom egyik ajándékának tartom, hogy testközelből megismerhettem őt.

Fotó: Tibor Illyes/MTI/AFP

– Ha nem is a Fradi, de az MTK kedvéért idővel mégis elhagyta a Honvédot. Miért?

– Louis de Vries kihátrált a Honvédból, de néhány játékosból, így például belőlem pénzt akart csinálni. Már minden le volt tutizva, hogy a holland Roda játékosa leszek, bele is éltem maga a dologba. Egyszer csak megjelent a színen Várszegi Gábor, aki Illés Bélát és engem mindenképpen meg akart szerezni a Honvédból. Szinte visszautasíthatatlan ajánlatot tett, majdnem annyit ígért, mint amennyit Hollandiában kereshettem volna. Akkoriban vártuk az első gyerekünket, a volt feleségem sem akart így kiköltözni, ezért végül az MTK-hoz írtam alá.

– Egy év múlva mégis összejött a külföldi szerződés, csak éppen nem Hollandiában, hanem Törökországban.

– Annak is eldugott szegletében, Van városában. Nem ment rosszul a játék az MTK-ban sem, mégsem éreztem annyira jól magam ott, mint Kispesten, ezért úgy éreztem, most már tényleg meg kell ragadni a külföldi szerződés lehetőségét, ami akkoriban minden játékos álma volt. Az enyém majdnem rémálommá vált. Van akkoriban még magyar szemmel is civilizáción túli világ volt Kurdisztán szívében. Már akkor lehetett érezni, amikor megérkeztem, s beleszagoltam a levegőbe. Az első hónapban többet voltam kórházban, mint kint, örökké elcsaptam a gyomromat és rókáztam, lógott rajtam az infúzió. A szurkolók azonban zseniálisak voltak, olyan hangulatú meccseket sem előtte, sem utána nem játszottam, mint ott. Fél év után mégis örömmel álltam tovább, s pályafutásom legszebb éveit töltöttem Izraelben a Beitarnál.

– A három István… Pisont, Sallói és ön valóban külön márkát jelentett a jeruzsálemi csapatnál?

– Igen, így emlegettek minket, de ez csak egy évig tartott, mert Pisont Pista aztán Frankfurtba igazolt. Eleinte Izraelben is furcsán éreztem magam, Jeruzsálemben egyformának tűnt minden épület, ami megnehezítette a tájékozódást, akkor még még nem volt navigáció. Mindenfelé katonák, s az éttermekben az emberek nem a kabátjukat adták le a ruhatárban, hanem a fegyvereiket. Aztán megszoktam, sőt megszerettem az ottani világot. Jeruzsálem valóságos időutazás, kicsi az ország, csodálatos helyekkel, könnyű bejárni, az ismerőseimnek mindig ajánlom, oda menjenek nyaralni. Idővel másként is hatott rám a miliő. Eleinte én is csupán a turisták kíváncsiságával kerestem fel a templomokat, később hívő lettem, még ha nem is rendszeres templomba járó keresztény. Azt is jó volt megtapasztalni, hogy ott felnőttként kezeltek, ami szöges ellentéte volt az itthoni viszonyoknak. Nem írták elő, hogy mit csináljak a szabadidőmben. Emlékszem, a Sporting elleni BL-meccs napján a nagy hőségben lementem a szálloda nyitott uszodájába, fürdőztem, társalogtam, maracuját iszogattam. Egyszer csak megpillantottam a klub elöljáróit. Berezeltem, na most lebuktam. Erre ők barátságosan üdvözöltek, s még dicsértek is, milyen vagány vagyok, hogy így töltődök fel a meccsre, amelyen szerencsére jól ment a játék. Nyilatkozni is bátran lehetett, nem úgy, mint itthon, sablonosan, méghozzá bármiről, még a politikáról is.

– Pályafutása utolsó éveit Magyarországon töltötte, előbb Fehérváron, majd Kispesten. Mi jut az eszébe, ha Szigli István nevét említem?

– Az, hogy III/III-as volt, régen még a fedőnevét is tudtam. Ő akart kicsinálni. Már Honvéd-játékosként a Vidi elleni meccs előtt beszélgettem korábbi csapattársaimmal. Szigli felnyomott az MLSZ-nél, mondván, bundázásra akartam őket rávenni. Persze semmi sem tudtak rám bizonyítani, de azért eltiltottak egy évre. Fél év múlva felmentettek, aminek azért is örülök, mert így tagja lehettem a Honvéd NB II-es bajnokcsapatának. Én vagyok a klub egyetlen játékosa, aki az első és a másodosztályban is nyert bajnoki címet. Lényegében így vonultam vissza. Az akkori tulaj, Pini úgy akart megalázni, hogy csapatkapitányként szerződés nélkül játsszak tovább. Köszöntem, nem kértem belőle. Vidéki csapatokhoz eligazolhattam volna, de azt már nem akartam, kicsit megcsömörlöttem a futballtól. Inkább alsóbb osztályban játszottam, s beálltam a családi vállalkozásba, a mai napig viszem a kertészetünket.

– Elégedett azzal, amit elért, vagy van hiányérzete?

– Talán csak amiatt, hogy a pályafutásom nem éppen a magyar labdarúgás dicső korszakára esett. Előtte és utána is többre vihettem volna. A válogatottal jó lett volna valami igazán nagy eredményt elérni, kijutni egy világversenyre.

– Mondták már önnek, hogy a játékstílusa hasonlított Dzsudzsákéhoz?

– Igen, Döme (Détári Lajos – a szerk.) szokta mondogatni, hogy Hamarkám, ha tíz-húsz évvel később születsz, kiszorítottad volna Dzsudzsákot. Félreértés ne essék, nem Balázst akarom bántani, akit személyesen is ismerek, de nekünk tényleg nem voltak olyan lehetőségeink, mint az ő korosztályának. Elsősorban anyagilag. Emberileg viszont szerintem mi jobb korban éltünk, több élményt gyűjtöttünk, mint a maiak.

– A fia is futballozik. Mire viheti?

– Igen, az első házasságomból három csodálatos gyerekem van, két lány és egy fiú. Kicsik voltak, amikor elváltunk, bűnhődtem is ezért, keményen kellett küzdenem azért, hogy kiérdemeljem a bizalmukat, de megérte, nemcsak életre való, hanem aranyos, értékes emberek lettek mindhárman, nagyon jó a kapcsolatunk. Pityesz a legkisebb, most sajnos csak a megye egyben játszik, de remélem, ennél azért többre viszi, csak kitartás kérdése.

– Még ön is csak ötvenegy éves.

– Ne is mondja! A párom meg csupán harmincegy. Fel van adva a lecke. Ha úgy hozza az élet, hadd mondjam így, ha úgy akarja a Jóisten, vár még rám feladat az életben. Még mielőtt tényleg veterán leszek.

Fotó: Szabó Miklós/Nemzeti Sport