Olimpiai bronz, ami egyetlen centin múlott

Egy centin múlt Szabó Ildikó olimpiai bronzérme, amitől más lett volna az élete. A nyíregyházi atlétanőt 46 év után sem hagyja nyugodni, hogy elvették tőle a „nyerő” kísérletét Montrealban, a távolugrás döntőjében.

Nem tiltakoztak és nem is óvtak 

– Az én utolsó ugrásomat le sem mérték – folytatta keserű visszaemlékezését Szabó Ildikó. – A versenybíró szerint a szögesem hegye alig láthatóan érintette azt a gyurmaszerű csíkot, amin nyomot hagynak a belépések, én viszont nem fedeztem fel rajta még egy aprócska horpadást sem. Arra viszont felfigyeltem, hogy a mérésért felelős személy odasétál a versenybíróság vezetőjéhez, egy ideig pusmognak, majd amikor visszatér, magasba emeli a piros zászlót. A magyar csapat vezetői közül senki sem tiltakozott, így óvást sem nyújtottak be, én pedig csak nézhettem fel az égbe és csóválhattam a fejemet. Így jártam én Montrealban, az újonc olimpikon. Egy harmadik hely gyökeresen megváltoztatta volna az életemet. A pályafutásom mérlegét, az eredményeim megítélését, mi tagadás, még az anyagi elismerésem mértékét is. Ott, a pályán még nem fogtam fel, hogy ennek a sportszerűtlenségnek mi lesz a következménye, bezzeg ma már tudom, de semmit sem érek vele. Szerintem még az is felmerült a versenybírókban, hogy mit keres itt ez a fiatal magyar lány, nehogy már ő győzzön az NDK, az USA és a Szovjetunió favoritjait megelőzve. Ha az olimpiára gondolok, örülni csak annak tudok, hogy ott szurkolhattam az olimpiai stadionban Németh Mikinek, aki a gerelyhajítás döntőjében már az első dobásával eldöntötte az aranyérem sorsát a fantasztikus 94,58 méteres világcsúcsjavításával. 

Szabó Ildikó nem adta fel, inkább arra törekedett, hogy eredményekkel bizonyítsa a tehetségét és a tudását. Egy évvel Montreal után a spanyolországi San Sebastianban, a fedett pályás Európa-bajnokságon ezüstérmet vehetett át, majd 1978-ban Milánóban még egy másodikat is. Szabadtéri egyéni csúcsa ekkor már 676 centiméter volt, amivel tavaly Tokióban a hatodik helyen végezhetett volna.

– Szerettem volna még egy olimpiai kihívásnak megfelelni, de Moszkvába már nem jutottam el – folytatta a hetvenes évek atlétája, aki nemcsak távolban, hanem 200 síkon és a váltókban is országos bajnoki aranyakat nyert. – Egyre nagyobb terheket pakoltak a hátamra, én lettem a nyíregyházi klubom jolly jokere, akit még az ötpróbaversenyre is be lehet nevezni, hogy pontokat hozzon az egyesületének. Most már elmondhatom, hogy nemcsak meg-, hanem ki is hajtottak. Meg is fizettem érte. Megsérültem, háromszor is műteni kellett az Achillesemet, harmadjára Finnországban úgy-ahogy „összedrótoztak”, de közben elgyengült a lábam, már nem voltam az a magában bízó versenyző, aki nem ismer lehetetlent. Ráadásul még egy fegyelmit is a nyakamba sóztak, mondván, nem megfelelő a hozzáállásom, azért mondtam le a kudarcot sejtető moszkvai olimpiát. Nem ilyen befejezésről álmodtam, de nem is ezt érdemeltem.”

Már nincs jó formában

Ahogy Szabó Ildikó fogalmaz, egyedül maradva, remeteként éli az életét Nyíregyházán, ahová 1991-ben Miskolcról tért vissza. Férjének elvesztése után sok munkakörben próbálta ki magát. Mivel nincs szakedzői végzettsége, jelentősebb feladatokat nem bíztak rá, de így is sok atlétapalánta útját egyengette. Harminckilenc esztendős lánya és a harminchárom éves fia is Budapesten dolgozik, elfoglaltságuktól függ, hogy mikor látogathatnak haza. Ildikó már beletörődött abba, hogy nem lett atléta belőlük, pedig Ádámnak lett volna a tehetsége és a gyorsasága is a sprintszámokhoz, de a tanára ennek ellenére a hosszútávfutásra próbálta rávenni. Hátraarc lett a vége. 

– Amióta 2020 februárjában 39 fokos lázzal ágynak döntött egy veszélyesnek tűnő betegség, ami éppenséggel Covid–19 is lehetett, nem vagyok jó formában, az emlékezetem is kihagy olykor. Nagy-nagy bánatomra le kellett mondanom a három-négy kilométeres karbantartó futásokról és az uszodába járásról, ráadásul van egy kisebb szívritmuszavarom is. Olykor a negyedik emeletre is csak fújtatva tudok felkapaszkodni. Igyekszem talpon maradni, emlékeztetni magamat arra, hogy élsportoló voltam, akinek csodálták a tehetségét és a szívósságát, de hol a térdemet, hol a csípőmet fájlalom. Az élsport és a betegségem ilyen nyomokat is hagyott bennem. Lesz, ami lesz, a február végi fedett pályás országos bajnokságra mindenképpen el fogok látogatni, már csak azért is, mert ezt a szívemhez közel álló versenyt most először az új nyíregyházi atlétikai csarnokban rendezik meg – mondta befejezésül az olimpiai ötödik helyezett atlétanő, akire sokkal többen gondolnak szeretettel és tisztelettel, mint azt gondolná. 

Borítókép: Szabó Ildikó keserű és szép emlékei között