Nem tiltakoztak és nem is óvtak

– Az én utolsó ugrásomat le sem mérték – folytatta keserű visszaemlékezését Szabó Ildikó. – A versenybíró szerint a szögesem hegye alig láthatóan érintette azt a gyurmaszerű csíkot, amin nyomot hagynak a belépések, én viszont nem fedeztem fel rajta még egy aprócska horpadást sem. Arra viszont felfigyeltem, hogy a mérésért felelős személy odasétál a versenybíróság vezetőjéhez, egy ideig pusmognak, majd amikor visszatér, magasba emeli a piros zászlót. A magyar csapat vezetői közül senki sem tiltakozott, így óvást sem nyújtottak be, én pedig csak nézhettem fel az égbe és csóválhattam a fejemet. Így jártam én Montrealban, az újonc olimpikon. Egy harmadik hely gyökeresen megváltoztatta volna az életemet. A pályafutásom mérlegét, az eredményeim megítélését, mi tagadás, még az anyagi elismerésem mértékét is. Ott, a pályán még nem fogtam fel, hogy ennek a sportszerűtlenségnek mi lesz a következménye, bezzeg ma már tudom, de semmit sem érek vele. Szerintem még az is felmerült a versenybírókban, hogy mit keres itt ez a fiatal magyar lány, nehogy már ő győzzön az NDK, az USA és a Szovjetunió favoritjait megelőzve. Ha az olimpiára gondolok, örülni csak annak tudok, hogy ott szurkolhattam az olimpiai stadionban Németh Mikinek, aki a gerelyhajítás döntőjében már az első dobásával eldöntötte az aranyérem sorsát a fantasztikus 94,58 méteres világcsúcsjavításával.
Szabó Ildikó nem adta fel, inkább arra törekedett, hogy eredményekkel bizonyítsa a tehetségét és a tudását. Egy évvel Montreal után a spanyolországi San Sebastianban, a fedett pályás Európa-bajnokságon ezüstérmet vehetett át, majd 1978-ban Milánóban még egy másodikat is. Szabadtéri egyéni csúcsa ekkor már 676 centiméter volt, amivel tavaly Tokióban a hatodik helyen végezhetett volna.






















Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!