Az első futballhősöm. Nyolc évesen én a képernyő előtt láttam, ő tizenhét évvel idősebben a pályán élte meg a brazilok legyőzését 1966-ban. Albert, Bene, Farkas zseniális volt, de ebben a zsenge korban ezt nemigen érzékeltem, azt azonban igen, hogy ott van a gyepen egy igazi hős. Aki elesik, egy ballonos bácsi úgy temeti az arcát a két tenyerébe, hogy azt hihettük, az a futballista sohasem áll talpra, aztán mégis: kiugrott a válla, de ő felkötött karral visszajött a pályára, és tanári módon játszott tovább a még regnáló világbajnok ellen.
Akkor tanultam meg Mészöly Kálmán nevét, és azt, hogy holmi sérülés nem állhat az ember útjába. Azt, hogy nemcsak másokkal, hanem saját magunkkal is keménynek kell lenni. És ő tényleg az volt. Évtizedekkel később heteket töltöttünk együtt külföldön, például két hetet Iránban a Vasas túráján, majd Indiában hármat a Nehru-kupán. Utóbbira úgy érkezett, hogy le akar adni négy-öt kiló súlyfelesleget, és számlátomást nagyon szenvedett az éhségtől, de csak annyit evett, amennyit a cél megengedett. Apróság, de jellemző.
És tette ezt úgy, hogy esténként kiültünk egy teraszra, ahol ő mesélt. Gyerekkorról, nélkülözésről, a karrierje kezdeteiről, a folytatásról, a sikerekről, és persze végtelen sorban követték egymást a sztorik róla, a társakról, különösen az imádott és korán elveszített játékostársról és barátról, Farkas Jancsiról, a legendássá vált kimaradásokról, csínytevésekről, a Vasas és a válogatott híres dél-amerikai túráiról. Ha a történetnek nem volt poénja, ő úgy adta elő, hogy mi így is megszakadtunk a nevetéstől.
Ezeken az utakon derült ki testközelből, hogy ennek a kemény embernek, aki a pályán a Szőke Szikla becenevet érdemelte ki, nagyon is lágy tud lenni a szíve, engedi, hogy elragadják az érzelmei. Kezdve attól, hogy egy vereség után szövetségi kapitányként képes könnyezni élő televíziós adásban, egészen odáig, hogy ki akarja dobni a fiatal újságírót egy teheráni szálloda huszadik emeletéről, mert az ifjú firkász izgalmában ultizás közben bután játszva egy partiban vesztessé tette őt.
Azt talán hagyni kellene most, hogy milyen futballista volt, hiszen ezt mindenki tudja, de mégsem mehetünk el mellette. Csak tizennyolc volt, amikor 1959-ben leigazolta a Vasas, ahol 1972-ig játszott,
ebbe az időbe 279 bajnoki meccs, 32 gól, négy bajnoki aranyérem, három Közép-európai-kupa-győzelem, 1961-től 61 válogatottság, ott 6 gól, három meghívás az Európa-válogatottba, egy Európa-bajnoki bronzérem, két világbajnoki részvétel zsúfolódott bele – lenyűgöző eredménysor. A valaha volt egyik legjobb magyar futballista volt posztján.
Ő is ott volt Marseille-ben a magyar labdarúgás történetében vízválasztót jelentő, a csehszlovákok elleni, 4-1-re elvesztett pótselejtezőn 1969-ben, ez volt az első alkalom, hogy a válogatott elbukott egy világbajnoki selejtezősorozatban. Akkor hangzottak el a 28 esztendős Mészöly Kálmán szájából a keserű szavak: „a mi időnk lejárt…” Később azt mondta: úgy gondolta, hogy változtatni kell a szemléleten, az MLSZ vezetésén, de a sportvezetés szó szerint értette, és a harmincon felüli játékosokat öregnek minősítette.
Edző lett, és akadtak nagy sikerei és bukásai egyaránt. A mérleg egyik serpenyőjében ott van az, hogy háromszor is szövetségi kapitány lehetett itthon, és az első időszakban kivitte a válogatottat a világbajnokságra, de irányíthatta a török válogatottat is; az, hogy a számára szent Vasas kispadját négyszer is rábízták, és az 1979–1980-as bajnoki évet bronzéremmel zárta a csapata, a másik serpenyőben pedig ott szerepelnek a fájdalmak. Az, hogy éppen a Vasasnál fellázadtak ellene játékosok, az, hogy több selejtezősorozatot is kudarccal zárt, bennük kínos vereségekkel, amelyekbe belül belehalt, a bundagyanú miatt kapott fél éves eltiltás a zalaegerszegi időszakában, és végül az, hogy egyszer egy nagyon vonzó szaúdi ajánlat miatt elhagyta a válogatottat.
Mindezt azért muszáj így mérlegre tenni, hogy tudjuk: a magyar labdarúgás történetének egyik legizgalmasabb, legellentmondásosabb és már életében okkal legendássá vált alakja hagyott itt minket. Óriási karizmával áldotta meg a sors, és mindig önazonos maradt. Az is Mészöly Kálmán volt, aki az emlékezetes dokumentumfilmben ezer fokon égve, káromkodva irányította végig a válogatottat a norvégok elleni vb-selejtezőn, az is, aki nagyszerűen és keményen kezelte az emiatt érkezett roppant igazságtalan támadásokat, de akkor is az igazi Mészöly Kálmánt láttuk, amikor a nulla szavazattal elbukott Eb-pályázat eredményhirdetéséről hazatérve Ferihegyen sírva nyilatkozott, vagy amikor az MLSZ nagy hatalmú elnökével közölte, ne avatkozzon bele egyik utódja, az éppen aktuális szövetségi kapitány döntéseibe.
Mindig sugárzott belőle az erő, az energia, ezért is volt roppant furcsa látni őt betegen, erőtlenül, és szörnyű volt hallani, hogy leépült, és már csak árnyéka az igazi önmagának. Keményen harcolt a betegséggel, hozzá illően, mint ott, 1966-ban, a liverpooli Everton-stadionban, felkötött karral a brazilok ellen. A baj az, hogy van egy meccs, amit a legnagyobb hősök sem tudnak megnyerni…
Nyugodjon békében!
Borítókép: Mészöly Kálmán 61-szeres válogatott labdarúgó, korábbi szövetségi kapitány a pályafutását bemutató, A Szőke Szikla életregénye című könyvének bemutatóján Budapesten 2014. december 9-én (Forrás: MTI/Illyés Tibor)
