Hét hónap az óceánokon egyedül, tizenhat évesen

Jessica útja címmel elsősorban a fiatalabb korosztálynak szóló film készült egy tizenhat éves ausztrál lány figyelemre méltó, ám hivatalosan soha el nem ismert rekordjáról: Jessica Walker 2019 októbere és 2010 májusa között egy tíz méter hosszú, három méter széles jachton egymaga körbehajózta a Földet úgy, hogy közben áthaladt valamennyi hosszúsági körön és négy földrajzi fokon. Cikkünkben nemcsak a filmről írunk, de az általa alapul vett, valós esetről is.

Egy fiatal lány fogat mos, tánccal búcsúztatja a napot, majd kikapcsolja a rádiót, ágyba bújik – ekkor távolodni kezd a kamera, tágul a kép, és a néző szembesül vele: a főszereplő egyedül van egy jachton az éjszakai óceánon, és úgyszólván a semmiből felbukkan egy óriási teherszállító hajó. Az összeütközés elkerülhetetlen!

Jessica Walker szerepében Teagan Croft (A kép forrása: netflix.com)

A film tehát igencsak hatásosan kezdődik, csaknem azonnal beránt a maga világába: a befogadó megtudja, hogy a lány – Jessica Watson – tizenhat éves, és a hajózás szerelmese. Amikor tizenkettő volt, az édesanyja felolvasta neki Jesse Martin önéletrajzi könyvét, aki 1999-ben – tizenhét éves korában – körbehajózta a Földet. Ez olyan mély hatást gyakorolt a gyerek Jessicára, hogy elhatározta: megdönti ezt a rekordot, tizenhat esztendős korában fogja véghezvinni mindazt, amit Jesse tizenhét éves korában tett!

A vitorlázás Everestje

Azóta tudatosan készült az útra, és egy híres-hírhedt hajós, Ben Bryant irányításával mindent megtett azért, hogy teljesíthesse a kihívást. A nyitó főcím után bemutatott ütközés azonban megrongálta jachtját, a Pink Ladyt. A javítási munkálatok időigényesek, márpedig ha Jessica nem indul el két héten belül, nem fejezheti be a túrát azelőtt, hogy betöltötte a tizenhetet.

De ez csak a nehézségek egyik része. Bár a családja mellette áll, és maximálisan támogatja – „Bármit elérhetsz, kicsim, ha keményen dolgozol érte”, biztatja például az anyja –, a közvélemény egy része nyíltan megkérdőjelezi, hogy tizenhat éves korában készen áll az útra. „A nyílt tengerrel nézel szembe! És ház nagyságú hullámokkal! És hetvencsomós széllel! Ez a vitorlázás Everestje!”, vágja a képébe egy rámenős, ellenszenves tévériporter.

De Jessica a 25. percben mégis kifut az óceánra. Mivel át kell haladnia valamennyi hosszúsági körön és négy földrajzi fokon, a következő, meglehetősen ambiciózus útitervet állította össze magának: Sidney-től északkeletre tartva eléri az Egyenlítőt, majd visszafordul, az amerikai kontinens legdélibb pontját jelentő Horn-fokig navigál, majd az Atlanti-óceánon hajózik, a dél-afrikai Jóreménység-fokáig. Aztán átjut az Indiai-óceánra, s a nyugat-ausztráliai Leeuwin-fok elérése után már „csak” délről meg kell kerülnie Tasmániát, és ott is van, ahonnan indult, Sidney kikötőjében.

Csakhogy mindvégig segítség nélkül kell vitorláznia, ha kiköt valahol, kizárják, csupán rádión tarthatja a kapcsolatot a családjával és Bennel. Indulás előtt megbeszélte velük, hogy mindennap bejelentkezik, és megadja nekik a pozícióját, de ez sem ígérkezik feltétlenül egyszerűnek: diszlexiája megnehezítheti a koordináták pontos leolvasását…

Teagan Croft tökéletes választás volt a főszerepre, a Jessica mentorát, Bent életre keltő Cliff Curtis erős teljesítményt nyújt, mint általában – még arra is ügyel, hogy ne lopja el a show-t Teagan elől.

A Jessica édesanyját alakító Anna Paquin tovább erősíti a szereplőgárdát. (Ő az ausztrál színjátszás egyik legeredményesebb színésznője: 1994-ben – alig tizenkét évesen! – elnyerte el a legjobb női mellékszereplőnek járó Oscar-díjat A zongoralecke című, romantikus történelmi drámában nyújtott alakításért, 2000 és 2014 között pedig négy X-Men filmben személyesítette meg a nehezen kezelhető mutánst, Vadócot.)

Illik hát hozzá a lányát végsőkig támogató, erős nő szerepe – mintha csak az általa korábban ismertté tett, fiatalabb karakterek édesanyját formálná meg –, és ki is hozta belőle, amit lehetett. Hogy Julie Watson egydimenziós figura maradt, már nem az ő hibája, sokkal inkább a forgatókönyvíróké.

Hajkefe helyett villa

A szárazföldön játszódó részeket elnézve a befogadó csupán annyit érez, hogy a családi összetartozást bemutató jelenetek nagyon didaktikusak – a film azonban az óceánon játszódó jelenetek során teljesít leggyengébben.

Nem pusztán azért, mert a bálnákat és delfineket megjelenítő számítógépes animáció kissé gyengére sikeredett. Nem is azért, mert a kísérőzenéül választott tinislágerek néha nem illeszkednek az egyébként szemet gyönyörködtető, albumszerű tengeri felvételekhez. Sokkal inkább azért, mert a forgatókönyv csupán érzékelteti, hogy Jessica milyen nehézségeket állt ki az út során, és Sarah Spillane rendező nem törekedett rá, hogy életszerűvé tegye a bemutatásukat.

Csak két példa: Jessica a Pink Lady fedélzetén felvett videónaplójában külön kitér rá, hogy otthon felejtette a hajkeféjét, kénytelen lesz egy villát használni helyette – ehhez képest a frizurája csaknem végig tökéletes. És úgyszólván bármikor eléri a szárazföldön maradt szeretteit, s blogját az interneten – holott mindez még napjaink technikai szintjén sem magától értetődő, 2009-ben, amikor a film játszódik, pedig távolról sem volt az.

És ahogy a készítők kerülték a realista megközelítést, és mellőzték a veszélyek valós arcának bemutatását, azt sem a maga nyerseségében és drámaiságában mutatták be, hogy a lány hogyan küzd meg a nyílt vízen rászakadó magánnyal, hogyan tapasztalta meg személyisége addigi határait, és hogyan vált belőle új ember – holott ez a film egyik legfontosabb, legerősebb vonulata lehetett volna.

Jessica nehezen birkózott meg az óceánon rászakadt magánnyal (A kép forrása: netflix.com)

Mindez alighanem a célközönség megválasztásával indokolható. A Jessica útja elsősorban a 10–16 éves korosztálynak szól. A stáb tagjai nem akarják lehangolni, felkavarni, sokkolni vagy visszariasztani őket, épp ellenkezőleg: a legfőbb cél – jól érzékelhető módon – a lelkesítés, az inspiráció, olyan elmaradhatatlan elemekkel körítve, mint a család fontosságának érzékeltetése és a nagybetűs tanulság átadása, ami jelen film esetében így hangzik: „Nem kell különlegesnek lennünk […] Csak találjuk meg az álmunkat, higgyünk benne, és dolgozzunk érte keményen”.

A film tehát bizonyos pontokon olyan, mintha nem a Netflix, hanem a Disney készítette volna: a végletekig konvencionális – az első kockájától kezdve világos, hogy főszereplője minden ellenkező esély dacára végül célt ér –, helyenként közhelyes, a lezárása pedig annyira érzelgős, hogy a néző jól teszi, ha a keze ügyébe helyez egy csomag papír zsebkendőt.

Ugyanakkor nem lehet állítani, hogy hatóerő híján volna – hiszen végső soron egy, a tinédzserek szabadságvágyáról, tetterejéről és helyátállásáról szóló, mozgóképes himnusszal van dolgunk. És mert számos tizenéves a szobájában tölti az idejét, különféle kijelzőket bámulva, és csak ábrándozik arról, hogy egy napon elkezdődik a valódi élete, ez a koncepció nem is elhibázott – épp csak a kidolgozása és megvalósításának módja hagy maga után némi kívánnivalót.

Ausztrál nemzeti hős

A film megtörtént eset nyomán készült, alapját Jessica Watson 2010 nyarán megjelent True Spirit (magyarul nagyjából: „valódi szellem, igaz lélek”) című önéletrajzi könyve adja. És mert a lány a film egyik tanácsadója is volt, csupán két fontosabb ponton mutatkozik eltérés a Netflix produkciójában elbeszéltek és az életben végbementek között.

Az első: Ben Bryant költött, de nem légből kapott karakter: számos, valóban létező figurából lett összegyúrva – tulajdonképpen mindazok összevont alakja, akik támogatták és tanították Jessicát. És a másik: bár a film végén a feliratok tudatják, hogy a lány az óceánokon töltött hét hónap alatt hét knockdown-t élt túl (ez a kifejezés a hajózási szaknyelvben felborulásközeli állapotot jelöl, amikor a hajó kilencven fokkal elfordul, és az árboc megközelíti a vizet, vagy alája süllyed), valamit mégis elhallgatnak a néző elől, pedig nem lényegtelen apróságról van szó.

Jessica 2009 októbere és 2010 májusa között az Ella’s Pink Lady nevű – 1984-ben vízre bocsátott, tíz méter hosszú, három méter széles – jachton valóban körbehajózta a Földet, és három nappal a 17. születésnapja előtt futott be Sydney kikötőjébe, a WSSRC (World Sailing Speed Record Council – Vitorlás Világrekord Tanács) hivatalosan mégsem ismerte el a teljesítményét.

A szervezet kiírásában ugyanis az szerepel, hogy a hajósnak 21 600 tengeri mérföldet kell megtennie – azért éppen ennyit, mert az Egyenlítőnél mérve ennyi a Föld kerülete. A Jessica által közzétett adatok elemzése után arra jutottak, hogy a lány a fordulókat és a különféle kitérőket is beleszámolta e távolságba, holott a kiírás értelmében a végeredmény csak az ortodromikus, vagyis a legrövidebb távolságot foglalhatta volna magában.

Utóbb az is kiderült, hogy WSSRC Jessica indulása előtt megszüntette a tizennyolc éven alatti hajósokra vonatkozó nyilvántartási kategóriáját, így a lány a maga tizenhat évével egyszerűen nem tarthatott igényt a hivatalos elismerésre.

Mások annál inkább tudomást vettek a teljesítményéről: visszatérésekor több százezer fős, lelkes tömeg várta Sydney kikötőjében, ahol nemzeti hősnek kijáró fogadtatásban volt része. Még 2010-ben megjelent a már említett önéletrajzi könyve, s 210 Days: Around the World with Jessica Watson (210 nap: Jessica Watsonnal a Föld körül) címmel két és fél órás dokumentumfilm készült az útjáról. A következő esztendőben az év fiatal ausztráljává választották. Az ausztrál kormány aztán megvásárolta tőle az Ella’s Pink Ladyt, ami jelenleg a brisbane-i Queensland Maritime Museumban van kiállítva.

A film szinkronos előzetese a YouTube-on

És amikor egy újságíró – nem sokkal a WSSRC elutasító döntésének megszületése után – megkérdezte tőle, mit szól a verdikthez, csak ennyit mondott: „Ha nem a Földet vitorláztam körbe, akkor nem tudom, mit csináltam odakint egész idő alatt!”

(Jessica útja/True Spirit. Szinkronizált ausztrál–amerikai életrajzi/kalandfilm/dráma. Játékidő: 109 perc. Rendezte: Sarah Spillane, 2023. Elérhető a Netflix kínálatában.)

Borítókép: Jessica a Pink Lady fedélzetén (A kép forrása: Netflix)