A levágásra ítélt birkák csúnyán lebőgették a futball dölyfös tanítóit

Június 11-én a Mexikó–Dél-afrikai Köztársaság-mérkőzéssel kezdődik el az idei labdarúgó-világbajnokság. Pontosan száz nappal a rajt előtt indítottuk el a Magyar Nemzet százrészes sorozatát, amely a világbajnokságok történetének száz – általunk kiválasztott – legérdekesebb történetét meséli el. A tizennyolcadik rész az összes eddigi labdarúgó-vb legnagyobb meglepetéséről és egyben lebőgéséről szól, amikor az amúgy civilben halottaskocsit vezető kapus vezérletével a teljesen amatőr amerikaiak legyőzték a felfuvalkodott angolokat 1950-ben.

Thomas Finney, az angolok egyik legjobbja is tehetetlen volt az Egyesült Államok amatőr védőivel szemben. Fotó: AFP/STAFF

Az angolok egójánál csak a dölyfösségük volt nagyobb. Úgy élték meg az 1950-es világbajnokságot, hogy ők, a labdarúgás kitalálói és mesterei leereszkednek a világ maradékához, és tulajdonképpen nem is versenyezni utaztak át az óceánon Brazíliába, hanem átvenni a kupát – amúgy ez volt az első labdarúgó-vb, amelynek a serlegét Jules Rimet-kupának hívták, addig Victory (Győzelem) néven ismerték, és most nevezték el a FIFA francia elnökéről, aki nélkül nem rendeztek volna 1930 óta világbajnokságokat.

Jules Rimet, a FIFA elnöke átadja a később róla elnevezett kupát az első labdarúgó-vb nyertesének, Uruguaynak 1930-ban  Fotó: STAFF / OFF

Ha az angolokon múlik, akkor sem rendeztek volna egyet sem. Annyira nem, hogy egészen 1950-ig nem is vettek részt azon a három tornán, amelyet a FIFA tető alá hozott 1930-ban, 1934-ben és 1938-ban. A sort a II. világháború akasztotta meg. Anglia igen hektikus viszonyt ápolt a FIFA-val, 1904-ben nem is szerepelt a neve az alapítók között. Egy évvel később mégis belépett, de amikor szóba került a világbajnokság ötlete, huszonöt éven keresztül ellenállt, mondván, csak idő- és energiapazarlás a torna megrendezése, mert futballozni kizárólag a britek tudnak.

Csak Brazília tudta vállalni a labdarúgó-vb rendezését

Az I. világháború után ezek a britek ki akarták zárni a vesztes tengelyhatalmakat, és mivel a FIFA többsége erre nem volt hajlandó, kiléptek a szervezetből. A húszas évek elején visszatértek, ám 1928-ban ismét távoztak, mert a profik és amatőrök juttatásainak a kérdésében összekülönböztek Jules Rimet-vel. Szándékosan nem angolokat, hanem briteket említettünk, ugyanis ezek az országok mind együtt mozogtak. 

A viszony 1946-ban rendeződött, és a FIFA 1949-re fel akarta támasztani a világbajnokságot, ebben pedig nagy szüksége volt a britekre, különösen az angolokra. A háború után Európában nem akadt ország, amely vállalhatta volna a rendezést, így esett a választás Brazíliára,

amely azonban csak 1950-re tudta megígérni, hogy mindennel készen áll majd a tornára. Akkor még nem sejtették, hogy nemzeti tragédiát készítenek elő.

Az angoloknak volt egy szigorú feltételük: ragaszkodtak hozzá, hogy a négy brit tagország egymás között játszhassa le a selejtezőket, ám mivel a brit házibajnokságot (British Home Championship) 1883–84-től minden idényben megrendezték, ez a kérés nem okozott fejfájást. Csakhogy George Graham, a skót szövetség elnöke jelezte, a csapat csak akkor utazik el Brazíliába, ha megnyeri a házibajnokságot. A mindent eldöntő meccset aztán az angolok 1-0-ra megnyerték, a rátarti skótok pedig a második hely ellenére tényleg nem vettek részt a vb-n.

Az angolok nagy sztárokkal érkeztek Brazíliába

Mások is távol maradtak, köztük Magyarország sem nevezett, valamennyi eset külön sztori, de most nem az a témánk, erre külön nem térünk ki. Anglia pedig kimondva is puszta formalitásnak tekintette a világbajnokságot. A háború vége óta lejátszott 29 meccséből a vb-ig 22-t megnyert, és csak négyszer kapott ki, többek között legyőzte Olaszországot is, amelynek a válogatottja a Grand Torinóra épült, és amelynek a kulcsjátékosai 1949. május 4-én légikatasztrófa áldozatai lettek. 

A fogadóirodák három az egyhez adták Anglia vb-aranyát, és bizony a keret erőssége is alátámasztotta a fene nagy önbizalmat. A kor legnagyobb sztárjaiból rakta össze az FA válogatásért felelős bizottsága, amelyet Arthur Drewry vezetett. Ott volt a már 35 éves veterán, Stanley Matthews, a későbbi aranylabdás, a kor első számú játékosa. Bekerült az utazók közé Billy Wright, Tom Finney és a későbbi szövetségi kapitány, az akkoriban a Tottenhamben játszó Alf Ramsey is. A már említett Roy Bentley a Chelsea gólgyárosa volt, Wilf Mannion a Middlesbrough sztárja, Stan Mortensen a Blackpool játékosaként utazott a vb-re, John Aston és Henry Cockburn a Manchester United FA-kupát nyerő garnitúrájából érkezett, Jackie Milburne pedig a Newcastle legendája volt. 

 Bert Williams, az angolok kapusa ezt a lövést hárítani tudta Fotó: Getty Images/Hulton Archive

Brazíliában az angolok Chilével, Spanyolországgal és az Egyesült Államokkal kerültek egy csoportba, a vb első szakasza számukra igen könnyű menetnek ígérkezett. Chile volt az első ellenfél – Anglia addig még sohasem találkozott Európán kívüli válogatottal –, és nem okozott gondot, a 2:0-s győzelem könnyű bemelegítés volt. Még úgy is, hogy Stanley Matthews csak a meccs után érkezett meg a csapat szállására 28 órányi utazást követően. Walter Winterbottom szövetségi kapitány játszatni akarta az Egyesült Államok ellen, ám Arthur Drewry nem engedte, mert ragaszkodott az angol hagyományok azon tételéhez, amely szerint győztes csapaton nem szabad változtatni.

Így virradt fel 1950. június 29-nek a napja, a legkönnyebb csoportmeccs délutánja, hiszen Anglia ellenfele az USA válogatottja volt. Abban a csapatban nem talált senki sem egyetlen ismerős nevet sem. Az amerikaiak ott voltak ugyan az 1930-as és az 1934-es vébén is, sőt előbbin az elődöntőig jutottak el, 1950-ben még gólszerzésre sem számítottak esélyesnek, nemhogy bármelyik meccs megnyerésére. 

Teljesen amatőr kerettel érkeztek, a 18 labdarúgó közül egy sem akadt, aki legalább tíz meccsen játszott volna a nemzeti csapatban, nyolcan pedig teljesen újoncnak számítottak. Akadt olyan beválogatott játékos, akinek a munkáltatója azt mondta, jó utat Brazíliába, de mire visszatér, már nem az övé lesz a most végzett munkája, ő így inkább otthon maradt. A vb-csapatban találhattunk postást, malomgyári munkást, halottaskocsi-sofőrt, szövőszékszerelőt, tejesembert és részmunkaidős mosogatófiút is,

hárman pedig Haitin születtek, nem volt amerikai állampolgárságuk, csupán kijelentették, hogy az USA válogatottjában akarnak szerepelni – a mai szabályok alapján ott sem lehettek volna a világbajnokságon. A játékosok csak napokkal a torna előtt találkoztak egymással, New Yorkban játszottak egy felkészülési meccset egy ott turnézó alacsony osztályú angol csapattal, majd utaztak Brazíliába, ahol az első meccsükön 3:1-re kikaptak a spanyoloktól.

A halottaskocsi-vezető kivédte a gőgös angolok szemét

Ezután következett az angolok elleni találkozó Belo Horizontéban. A két válogatottban egyetlen közös vonást találhattunk: a tagjaik kemény fiatalemberek voltak, akik játékos-pályafutásuk legszebb éveit vesztették el a háborúban. Az angoloknál Stan Mortensen és Wilf Mannion részt is vett a harcokban, az amerikaiak közül pedig Frank Borghi és Frank „Pee Wee” Wallace kitüntetett veteránként tért haza a csatamezőkről. Ez azonban futballmeccs volt, és Bill Jeffrey, az amerikaiak edzője így taglalta a csapat kilátásait: 

Nincs esélyünk, mi csak levágásra kész birkák vagyunk.

Walter Bahr, az egyik játékos pedig így emlékezett vissza: – Tudtuk, hogy sokkal jobbak. Nem hiszem, hogy bármelyikünk is úgy ment volna pályára, hogy esélyünk lenne a győzelemre.

A meccs: IV. labdarúgó-világbajnokság, csoportmérkőzések, 2. forduló: Anglia–Egyesült Államok 0:1 (0:1) Estádio Independencia, Horto, Belo Horizonte, 10 151 néző. Vezette: Generoso Dattilo (olasz). Anglia: Williams – Ramsey, Aston – Wright, Hughes, Dickinson – Finney, Mannion, Bentley, Mortensen, Mullen.  Egyesült Államok: Borghi – Keough, Maca – McIlvenny, Colombo, Bahr – Wallace, Pariani, Gatjens, J. Souza, E. Souza. Gól: Gatjens (38.)

Az amerikaiakra már a kezdetektől fogva óriási nyomás nehezedett, a kapusuk, Frank Borghi – egy korábbi alsóbb ligás elkapó, aki halottaskocsit vezetett St. Louisban – több elképesztő bravúrt is bemutatott. Az angoloknak nem kevesebb, mint hat tiszta gólszerzési lehetőségük adódott az első negyedórában, kétszer a labda a kapufán csattant. Aztán a 38. percben a másik oldalon 

Walter Bahr a tizenhatoson belülre adott, és mielőtt az angol kapus, Bert Williams megkaparintotta volna, Joe Gaetjens akrobatikus mozdulattal a hálóba fejelte a labdát.

Anglia, ahogy várható volt, mindent bevetett a szünet után, de semmi sem jutott túl a briliánsan védő Borghin. Amikor a játékvezető lefújta a mérkőzést, Gaetjenst a brazil szurkolók a vállukon vitték körbe a pályán – az biztos, hogy a világbajnokságok történetének egyik legnagyobb meglepetésének lehettek szemtanúi.

Joe Gaetjenst a vállukon vitték körbe a szurkolók Forrás: fifa.com

Állítólag amikor Angliába megérkezett az első sürgöny azzal, hogy England 0, United States 1, akkor a futball őshazájában senki sem esett kétségbe, mert mindenki azt hitte lemaradt egy 1-es a 0 elől – ám a BBC szerint ez csupán legenda, ahogyan az is, hogy a másnapi angol újságok fekete szegéllyel jelentek meg, mint a temetési kártyák. Az angolok erőssége, Thomas Finney azt mondta, ha százszor játszottak volna, 99-szer simán nyernek. Igaza lehet, három évvel később a britek 6:3-ra, 1959-ben 8:1-re, 1964-ben pedig 10:0-ra legyőzték az Egyesült Államokat, ám ez akkor, 1950-ben nem számított – a vereség a lesajnált amerikaiaktól óriási lebőgésnek számított. Az angolok közül csak a lelátón szurkoló Stanley Matthews találhatott okot a boldogságra, aki ezt nyilatkozta: „Egy rémálom volt végignézni, de mihelyst lefújták, megkönnyebbülést éreztem, hogy nem voltam részese a vereségnek.”

Stanley Matthews (balra) kimaradt a nagy leégésből Fotó: STAFF / INTERCONTINENTALE

Ez a kudarc annyira sokkolta az angol csapatot, hogy a harmadik fordulóban már Matthewst is bevetve Spanyolországtól is kikapott 1:0-ra, és szégyenszemre három meccs után véget is ért a nagyképű, az egész világot lenéző csapat számára a világbajnokság. Az Egyesült Államokban a valószínűtlen győzelem visszhang nélkül maradt, 

a tornára mindössze egyetlen amerikai újságíró, Dent McSkimming, a St. Louis Dispatch munkatársa utazott el, ő is a saját pénzén. Ő így foglalta össze a történteket: „Olyan volt, mintha az Oxford Egyetem egy baseballcsapatot küldene Amerikába és legyőzné a Yankeest.”

Bert Williams, az angolok kapusa pedig 2010-ben kijelentette egy interjúban: „Hatvan év tel el azóta, és ami engem illet, rengeteg felejtést igényelt ez a hat évtized.”

A mérkőzés azóta saját nevet is kapott: Csoda a füvön. Joe Gaetjens pedig nem sokat örülhetett a történelmi gólnak, amely a legkisebb figyelmet sem váltotta ki az Egyesült Államokban. Két, viszonylag sikertelen franciaországi szezon után visszatért Haitire, ahol befejezte pályafutását, és megpróbált békében élni a feleségével és három gyermekével, saját vegytisztító vállalkozását vezetve. Ám két testvére, Jean és Freddie, az ország diktátorának, Francois „Papa Doc” Duvalier-nek a hangos ellenzékéhez tartozott, ezért 1964 júliusában Gaetjenst letartóztatta a titkosrendőrség, és a hírhedt Fort Dimanche börtönbe vitték. Soha többé nem látta senki sem.