– Magyarország legtöbbször válogatott labdarúgóinak álomcsapatában Vanczák Vilmos is helyet kapna Puskás Ferenc vagy éppen Fazekas László társaként. Gondolta volna, hogy egy nap hetvenkilencszeres válogatott lesz?
– Nem, soha. Igazából még az sem volt egyértelmű, hogy labdarúgónak állok. Sportos családban nőttem fel, édesanyám kézilabdázott, édesapám szertornázott, és nem a futballal keltünk, feküdtünk. Testnevelés tagozatos általános iskolába jártam, amelyben röplabdáztam és kézilabdáztam. Végül a futball került hozzám a legközelebb, de a kézilabdát is nagyon szerettem, és sokáig párhuzamosan szerepeltem a két sportágban.
Vanczák Vilmos ma már edzőként használja a fejét Fotó: Török Attila/Nemzeti Sport
– Kézilabdázóként milyen poszton láthattuk volna?
– Irányító voltam. Tudom, a futballban nem a kreativitásom miatt jegyeztek meg, de ott is csatárként kezdtem az utánpótlásban, és idővel kerültem egyre hátrébb a pályán. Egy védőnek ma már a szervezéshez is értenie kell, a fiataloknak is mindig azt mondom, hogy támadásban a védő az első csatár.
Magáról nem hitte, hogy válogatott lesz, másokról igen
– Megbánta, hogy nem teljesedhetett ki támadóként?
– Gyerekként mindenki gólokat akar lőni, ezzel én is így voltam, de az volt a legfontosabb, hogy hasznos tagja legyek a csapatnak. Ha védőként, akkor védőként. Egyébként csatárként nem számítottam nagy gólvágónak. Ha az lettem volna, nem küldtek volna hátrébb.
– Mennyire volt tehetséges?
– Miskolcon, ahol felnőttem, voltak nálam sokkal jobbak. Az utánpótlásban meggyőződésem volt, hogy néhány diósgyőri csapattársam a válogatottságig viszi, amit saját magamról nem hittem. Aztán közülük többen még az élvonalig sem jutottak el.
– Mi volt az oka, hogy önnek mégis összejött? És nemcsak az NB I, hanem a légiós karrier meg a hetvenkilenc válogatottság.
– Sokan azt gondolják, a futballhoz csak tehetség és kitartó munka kell, de ez nem igaz. Az életben a szerencse is sokat számít, jókor kell lenni jó helyen. Én azokból a sorsfordító pillanatokból, amelyek előrelökhették a szekeremet, pozitívan jöttem ki. Mindig akkor volt egy-egy jó meccsem, amikor szükség volt rá. Az persze igaz, hogy a tehetség és főleg a munka nélkülözhetetlen. Próbáltam többet dolgozni, mint az átlag. Svájcban sokszor kint maradtam az edzések után, megkértem egy csapattársamat, hogy adja be a labdát, úgy gyakoroltam a fejeseket és a kapu elé érkezést.
Sokat számított a rendszeres, húszpercnyi különmunka, amikor egymás után robbantam rá a labdákra.
– Aztán a 2011–2012-es idényben tizenegy találattal volt a Sion házi gólkirálya.
– Pluszpontot jelentett védőként, hogy gólokat tudtam szerezni, ezért is maradhattam kilenc évig a Sionnál. Az első két-három svájci évemben döbbentem rá, hogy a fejjátékommal kiemelkedhetek, és tudatosan készültem erre. Néztem a topligás mérkőzéseket, és elemeztem, hogy a sok gólt szerző védők hogyan helyezkednek a beadások előtt, milyen időzítéssel startolnak a labdára. Carles Puyol és Sergio Ramos játékát külön figyeltem ebből a szempontból.
Ha Vanczák a bíró, Messi nem kapott volna piros lapot
– Két spanyol labdarúgóról van szó. Véletlen?
– Nem, mert a La Ligát kedvelem a leginkább.
– Adja magát a kérdés: Barcelona vagy Real Madrid?
– Barcelona! Nekik szurkolok elég régóta.
– Van egy tippünk, mióta: 2005?
– Azóta különösen… Sosem felejtem el az Argentína elleni válogatott meccset arról a nyárról. Már az edzőtáborban sokat beszélgettünk Lionel Messiről, mert elég nagy felhajtás volt körülötte. Akkor debütált a válogatottban, de már tudni lehetett, hogy óriási tehetség a Barcelonában.
– Nem sok időt töltött a pályán Messi a régi Puskás-stadionban, hiszen a 64. percben cserélték be, a 65.-ben pedig már ki is állították, miután az ön arcába kapott.
– Túl szigorú ítélet volt a piros lap. Próbálta kiszabadítani magát a fogásomból, eközben csapott hátra a kezével, de szinte erő sem volt az ütésben, és nem éreztem benne a szándékosságot. Egy barátságos mérkőzésen lehetett volna elnézőbb a játékvezető. Azóta gyakran megkapom, hogy sokan Messi miatt érkeztek a találkozóra, aki miattam csak egy percet töltött a pályán…
– Viszont ezzel a barcelonai legenda, Kubala László mellett ön az egyetlen magyar, akit név szerint említ a labdarúgás egyik legnagyobb csillagának Wikipédia-oldala.
– Akárhogyan is, de jó érzés Messi történetének a részévé válni. Egyszer szívesen megkérdezném tőle, hogyan élte meg az esetet. A kiállítás óta még inkább követtem a pályafutását, és az én szememben ő a legjobb.
– Messi hamarosan visszatér Budapestre, december 2-án a Ferencváros–Barcelona Bajnokok Ligája-mérkőzésen léphet pályára.
– Kimentem volna a meccsre, de a járvány miatt erről le kellett mondanom, teljesen érthető okból. A tévében természetesen megnézem majd a mérkőzést.
– A válogatott Izland elleni Európa-bajnoki pótselejtezőjét hol nézte?
– Az U21-es válogatott összetartásán voltam, a csapattal együtt szurkoltam a fiúknak. Nagyon örültem a sikernek, csak azt sajnáltam, hogy ők nem élhették át azt, amit mi 2015-ben a norvégok elleni meccs után, hogy a szurkolókkal ünnepeljék a kijutást az Eb-re.
A kislánya is segített, hogy elfogadja, lemarad az Eb-ről
– Önnek mennyire volt őszinte az öröme akkor? Hiszen a pótselejtezőkön már nem játszott, később pedig Bernd Storck kihagyta az Eb-keretből.
– Azon a Norvégia elleni találkozón a kispadon ülni is hatalmas élmény volt, utána pedig a Szalai Ádám-féle brigáddal tartottam az éjszakába, hogy megosszuk az örömünket a szurkolókkal. Régóta várt siker volt az, ami nagyon kellett már a magyaroknak. Végre azt éreztük, hogy boldoggá tettük az embereket.
Később, amikor Storck felhívott, hogy köszöni a munkámat, de az Eb-n már nem számít rám, az persze rosszul esett.
– Ez a hívás pont ilyen szűkszavú és nyers volt, ahogy most elmondta?
– Nem volt szükség bővebb magyarázatra. Svájcban is megtanultam, hogy amit az edző mond, azt el kell fogadni, profik vagyunk, nincs mód a lelkizésre. Engem rosszul érintett Storck döntése, ő viszont tudta, mit akart, és csak tette a dolgát. Ma edzőfejjel másként látom, mint akkor játékosként. Egyébként szerettem vele dolgozni, mert precízen végezte a munkáját.
– Hetvenkilencszer volt válogatott, megélt számos fájó kudarcot, de önnek kimaradt az Eb, ami a régi harcostársainak, Juhász Rolandnak, Gera Zoltánnak, Király Gábornak megadatott. Hogyan dolgozta fel?
– Magamban, mert ilyen típus vagyok. Kellett két-három hét, hogy megnyugvásra leljek, de tudtam, hogy nem ragadhatok le a negatív gondolatokban. Amikor még fiatal válogatott voltam, és Máltán kikaptunk 2-1-re úgy, hogy engem kiállítottak, nagyon magam alatt voltam. Fogtam a fejem az öltözőben, és nehezen tettem túl magam a kudarcon. Ez magyar betegség. Svájcban próbáltak az arany középúton tartani minket, hogy a győzelem után ne szálljunk el, de a vereség miatt se roskadjunk össze, mert a következő meccs új fejezet. Időközben a család is sokat változtatott rajtam, azzal, hogy apa lettem, sok minden átértékelődött. Van egy tízéves kislányom, ő sem hagyta, hogy összezuhanjak az Eb miatt.
– Kilenc évet töltött a Sionban, miért nem maradt ott, mint Dárdai Pál a Herthánál?
– Felvetődött a lehetőség, de amikor ők már edzőként számoltak volna velem, én még futballozni akartam, ezért hazajöttem a Puskás Akadémiához. Egyébként is itthon képzeltük el a jövőnket. Bármennyire jól éreztük magunkat Svájcban, hazahúzott a szívünk.
