– Antal, a Jóska akar valamit tőled! – kiáltott rá a felesége Koronás Antalra, miközben ő éppen a szokásos szombat reggeli két cent szilvóriumot töltötte ki magának.
Én Antal vagyok, ő viszont Jóska, s nem szeretne, hanem mindjárt akar valamit, dohogott magában Koronás. Jóska, a sógor nevének már a hallatán is hideglelés kerülgette. Ő maga, ha számadást kellene készítenie, azt mondaná, becsületes munkával élte le az életét. Mégsem vitte sokra. Bezzeg a sógor! Az átkosban azok közé tartozott, akik szétlopták a téeszt, a rendszerváltozáskor megtollasodott a kárpótlásból, seftelt, boltot nyitott, önkormányzati képviselő lett, amit ugyancsak a maga hasznára fordított, a kálvária domboldal felparcellázásából szépen szakított. Mégis rendre ő az, aki kér, pardon, akar valamit.
Koronás indulatosan húzta le a stampedli pálinkát. Majd éktelen krákogásban tört ki. Félrenyelte a nedűt.
– Mit csinálsz? – kérdezte empatikusan a felesége.
Beteljesítem az akaratot. Megfulladok – mondta volna Koronás, ha meg tudott volna szólalni. Marta a pálinka a gégéjét, összefutott a könny a szemében, percekig tartott, mire összeszedte magát.
Ha már így alakult, a szenvedéséből igyekezett hasznot húzni, hogy legalább Jóskával ne kelljen beszélnie. De a felesége nem tágított, sokadszor is – egyre követelőzőbben – előhozta a dolgot. Mivel nem talált halaszthatatlan kifogást, így kényszeredetten visszahívta Jóskát.
– Szervusz, sógorkám! – negédeskedett Jóska. – Szerveztünk a gyerek telkére, hogy is mondjam, egy – erősen megnyomta a szót – sportos napot. S nélküled mire is mennénk?
Koronás mindjárt gondolta, nem fejelni, lábteniszezni, csocsózni vagy kártyázni invitálják, ezért inkább hallgatott. Szép lassan adagolva a sógor előhozakodott a sportolás mibenlétével. A gyerek, a Józsika nem akar bíbelődni a szőlővel („rengeteg a dolga”), el akarják bontani a présházat, amire persze nincs engedély („csak egy kis átalakítás”), medencét építenének a helyére („ennyit igazán megérdemlünk!”), de ezekben a napokban („amikor veszélyes a csoportosulás”) különösen tartanak a hatóságtól, ezért kapóra jön ő, aki műszaki ellenőr („mégiscsak ismersz minden kötekedőt”). S persze az ingyenmunka mindig kifizetődő.
Koronás Antal tudta, ha nem akar két héten át mindennap tojásos nokedlit ebédelni, akkor igent kell mondania. Felhúzta a szürke overallt, a fémbetétes munkáscipőt, s áthajtott a szomszéd településre.
Az hagyján, hogy nyelte a port, izzadt, mint a ló, felhólyagosodott a tenyere, a sógor a tetejébe tényleg folyton versenyezni akart. Ki bír el több gerendát, hány ütésből repeszti meg a falat, s tud több téglát felpakolni a talicskára. Ez utóbbi precizitást is igényelt, s Koronás azt érezte, eljött az ő ideje. Mértani pontossággal igazgatta el a téglákat, negyvenhatot szám szerint; alig bírt vele megindulni, inogva, összeszorított fogakkal – a mindig szenvedve futó Emil Zátopekre gondolt, biztatva magát – haladt a rakás felé, de a cél előtt két méterrel megbotlott, a téglák a cserepekre dőltek, amelyek csörömpölve adták meg magukat a súlyos teher alatt.
– Olyan vagy, Anti, mint Dzsudzsák a válogatottban. A fék a csapatban! – röhögött rajta Jóska sógor. De Koronás már annak is örült, hogy nem fizettette ki vele az összetört cserepek árát.
Utolsó próbatételként a nap végén versenyt kellett innia a sógorral. Fél óra múlva már összekapaszkodva daloltak, mint két jó barát. Másra nem emlékezett, arra sem, hogyan került haza.
Másnap sérülten ébredt. Gondolta, gyorsan, még mielőtt a felesége felébred, eliszkol a Sarkiba, lehörpint egy dupla kávét, aztán kitölti a nyerő szelvényt. Amikor fel akart egyenesedni, sajgott a dereka, izomláz béklyózta a vállát. Föleszmélt. Mint egy rossz álom. Se Sarki, se totózó, csak fájdalom és megaláztatás.
