Az ennyi év távlatából is nyugodtan őrültnek nevezhető ötlet 1990 őszén pattant ki egy veszprémi beszélgetéskor, ám a dolognak történelmi előzményei is voltak. A romániai rendszerváltó december után a háromszéki főváros, Sepsiszentgyörgy első kötelességei közé sorolta a testvérváros Veszprémmel való kapcsolat felújítását, amit a kommunista rendszer a nyolcvanas évek derekán tiltott be. A bakonyi városban sem gondolták ezt másként, az 1989 decemberi eseményeket követő periódusban napokon át futottak be segélyszállítmányok Veszprémből. Aztán futók is érkeztek Háromszékre, immár más töltetű Barátság-staféta hordozta az új idők új fuvallatát. Rögtön megszületett a viszonzás gondolata is, és ebből az alkalomból ötlött fel Mikes Kelemen neve.
Mondhatnánk, hogy innen már csak egy ugrás volt, hogy 1991. május 6-án útnak induljon a Mikes-futás a zágoni Mikes-kúria elől, de az állítás nem volna igaz. Rengeteg akadályt kellett leküzdeni, esetenként a hivatalos szervek gyanakvását is elaltatni, kis cégek segítőkészségét és társadalmi szervezetek támogatását megnyerni, szponzorokat – köztük magyarországiakat is – szerezni. Az aktív pályájukon már túl lévő helyi atlétákhoz csatlakozott Méreg József várpalotai futó és a Pesti Hírlap akkori munkatársa, Ch. Gáll András, így nyolc futó tíz-tíz kilométeres adagokban készült leküzdeni a több mint kilencszáz kilométeres távot. A Románián, Bulgárián és Törökországon áthaladó váltó zacskónyi otthoni földet és kopjafát vitt magával „ajándékba” a nagy bujdosónak, de mindenekelőtt a szülőföld újabb üzenetét: soha nem felejti legendás fiát.
Zágonban a falu másik nagy szülöttje, a négyszeres olimpiai és kétszeres világbajnok tornász, Szabó Katalin és az egész helyi közösség búcsúztatta az expedíció tagjait. Kalandok egész sora következett. A Kárpátokon való átkelés „faggató” kapaszkodói után szembesülhettünk a kor romániai közhangulatának hisztérikus oldalával is: egy Ploiești előtti kisvárosban rendőr intette útszélre a karaván motorizált részét. Aggodalma egy korábban arra haladó állampolgár felelős bejelentéséből fakadt: idegen zászlókkal fellobogózott személyautó, utána pedig egy ismeretlen, különös jelszavakkal teleírt autóbusz halad Bukarest irányába. A rend őrét meggyőzni ártalmatlanságunkról az út legnehezebb feladatai közé tartozott, mert hát Bulgária és Törökország felé haladva ugyebár minek a magyar zászló? De szegeződött ránk gépfegyver is, a bolgár–török határon való bonyodalmas átkelés után az épp soros futót, Latzin Gábort állította meg egy járőr, és kényszerítette a csapatot eredetileg nem tervezett éjszakai pihenőre.
A célnál
És amikor az arcok lassan lárvaszerűvé váltak, a társaság tagjai pedig egyre inkább hasonlítani kezdtek saját halotti maszkjukra, 1991. május 9-én délután fél hatkor a Mikes-különítmény elérte úti célját, a Márvány-tenger partján fekvő Tekirdağot. A fogadtatás szívet melengető volt, a tekirdaği tiszteletbeli magyar konzul, Erken Erdoğan úr vendégszeretete határtalan, az alapos tisztálkodás, az ágyban alvás, a konzervmenütől való elköszönés lehetőségét mennyei jótéteménynek éreztük. A „madzsar” múzeumként ismert Mikes-emlékházban Vásáry István, Magyarország isztambuli főkonzulja vezette körbe a társaságot, a kopjafa pedig elfoglalhatta helyét az íróasztalon, amelyen a hagyomány szerint egykoron megszülettek az „édes nénémnek” címzett halhatatlan levelek. Azt már csak az „elvetemült” futók érthetik, hogy ezek, illetve kilencszáz kilométer megtétele után miért tartotta fontosnak a csapat az isztambuli Aranyszarv-félmaratoni versenyen való részvételt.
Harminc év múltán megfogyatkozva – időközben eltávozott közülünk a futó Ferencz János, az újságíró Áros Károly és Costoiu Sándor gépkocsivezető –, de örömmel találkoztak egymással Sepsiszentgyörgyön a csapat tagjai. Mindannyiunk meglepetésére az emlékezet titkos fiókjaiból ezúttal is előkerültek eddig ismeretlen momentumok, vagy csak olyanok, amelyekre ma már mindenki másképp emlékszik. A magam részéről pedig változatlanul ízlelgetem a gondolatot, és mérhetetlen büszkeség tölt el. Félve mondom ki, ma sem hiszem el: 1991 májusában elfutottunk Zágontól Rodostóig…
A futók az évfordulón
