Leírni is elképesztő: 135 ezer néző gyűlt össze a glasgow-i Hampden Parkban 1960. május 18-án. Ráadásul csak azért nem többen, mert ennyien fértek be a stadionba, szerte a világban viszont mintegy hetvenmillióan a televízióban nézték a Bajnokcsapatok Európa Kupájába jutott két csapat, a spanyol Real Madrid és a német Eintracht Frankfurt összecsapását. Mintha érezték volna, hogy a futball történetek egyik legjobb, legemlékezetesebb mérkőzését láthatják majd.
A Real Madrid címvédőként érkezett a skót városba. A döntőig vezető útja viszonylag sima volt, a luxemburgi Juenesse Escht 7:0-ra és 5:2-re verte, a francia Nice-től idegenben kikapott ugyan 3:2-re, Madridban viszont biztosan nyert 4:0-ra, majd az ugyancsak spanyol Barcelonát az oda- és a visszavágón egyaránt 3:1-re verte. A csapatban ekkor már stabil tagnak számított Puskás Ferenc, aki hozzá méltó mennyiségben szerezte a gólokat, a Barcelona elleni két meccsen például háromszor volt eredményes. Egy éve hiányzott a francia Reims-szel vívott döntőről, mert Real akkori edzője, az argentin Luis Carniglia nem kedvelte őt. Tulajdonképpen ebbe is bukott bele. Ő nem hitt a magyar világklasszisban, aki jelentős túlsúllyal, 1958-ban már 31 évesen érkezett Madridba, és ezért nem bízott benne. Santiago Bernabéu elnök azonban bízott a két évvel korábban disszidált Puskásban, ő pedig hihetetlen akaraterővel lefogyott, formába lendült, és ezzel megnyerte az edző elleni csatát, akit menesztettek. Carniglia utódja, Miguel Muñoz nemcsak számított az Aranycsapat korábbi kapitányára, hanem épített rá, és Glasgow-ban a Canario, del Sol, di Stefano, Puskás, Gento csatársort küldte pályára.
Az Eintracht Frankfurt is fel tudott mutatni magyar szálat a BEK-döntővel kapcsolatban: Sztáni István főszereplésével nyert bajnoki címet a – klub életében először és a mai napig utoljára – és jogot az indulásra a bajnokok sorozatában. Ő azonban nem lehetett ott a döntőben, mert az aranyérem megszerzése után hirtelen ötlettől vezérelve váratlanul a belga Standard Liège-hez szerződött. A németek számára gondot jelentett, hogy a szövetségük megtiltotta a klubcsapatainak, hogy olyan együttes ellen lépjenek pályára, amelyben Puskás Ferenc is játszik. Az ok az 1954-es berni világbajnoki döntő, amely után a magyar válogatott akkori kapitánya azzal vádolta meg a nyugatnémeteket, hogy doppingnak köszönhetően is tudtak nyerni 3:2-re. Puskásnak írásban, formálisan bocsánatot kellett kérnie, hogy egyáltalán létrejöhessen a meccs, amiben nyilván az is szerepet játszott, hogy az 1959-es után nem akart még egy BEK-finálét kihagyni.
Szerencsére nem is hagyta ki: a Real Madrid 7:3-ra győzött, Puskás négy gólja mellé Alfredo di Stefano hozzátett hármat, így alakult ki a történelmi végeredmény. Már a 135 ezeres nézőszám is rekord, de az a BEK-, illetve BL-döntők históriájában a négy gól egy játékostól is, mint ahogyan a tíz gólt sem sikerült azóta túlszárnyalnia egyek finálénak sem. További érdekesség, hogy ezzel a meccsel Puskás Ferenc volt az első labdarúgó, aki világbajnoki és BEK (BL)-döntőben is gólt szerzett, a második egyébként szintén magyar, az akkor már barcelonai Czibor Zoltán lett. Puskás a Frankfurt ellen szépségdíjas találattal nyitott, külsővel lőtt a felső sarokba, utána egy tizenegyest értékesített, harmadszorra fejjel talált a hálóba, a negyedszerre pedig fordulásból leadott lövéssel volt eredményes.
A világ tehát Puskás Ferenc lába előtt hevert, aki ebben az évben csak azért nem kaphatott Aranylabdát, mert a szocialista országok nem szavazhattak rá – Luis Suárez mögött második lett –, a magyar közvélemény azonban szinte semmit sem tudott arról, hogy mi történt május 18-án Glasgow-ban. A Népsort 20-án megírta a BEK-döntő végeredményét, hozzá téve, hogy „G: Puskás (4). Az egykor bálványozott Száguldó Őrnagy tiltólistán volt a magyar sajtóban. A rendszerváltás után természetesen változott a helyzet, cikkek sora született meg a legendás meccsről és négy gólról, 2010-ben pedig végre Magyarországon is látható volt a mérkőzés, amelyet ma az M4 Sport 19.15 órakor tűz a műsorára.
– A közvetítés érdekessége, hogy a legendás rádióriporter, Szepesi György, valamint Hajdú B. István tíz évvel ezelőtt, az ötvenedik évfordulón együtt kommentálta a mérkőzést – mondta a közmédiának a különleges felvételt az M4 Sport rendelkezésére bocsátó Szöllősi György, a Puskás-ügyek hivatalos nagykövete, a Nemzeti Sport főszerkesztője.
– Így még több különlegességet tudhatunk meg az előző évszázad egyik, ha nem a legjobb klubmeccséről. Egyfajta jóvátételként szerveztük meg a vetítést és az utólagos közvetítést 2010-ben a Corvin moziban, hiszen ezt a fantasztikus, Európa-szerte nemzedéki élményt jelentő döntőt annak idején, 1960-ban nem sugározta sem a tévé, sem a rádió idehaza, s így Szepesinek sem adatott meg kedvenc játékosának, Puskás Ferencnek az egyik legfontosabb meccse kommentátorként, csak félévszázados késéssel.
Életének utolsó közvetítése volt, amelyen nagyszerű párost alkottak napjaink népszerű futballkommentátorával, Hajdú B. Istvánnal.
