Állítsák meg, Pisont István a vesztébe rohan!

A Honvédnak a dobogóért kellene harcolni, ehhez képest ismét kieső helyen áll az NB I-ben.

Pisont István görcsösen akarja a sikert Fotó: MTI/Illyés Tibor

Itt az újabb NER-csapat a magyar futballban – súgta a fülembe kajánul kollégám, amikor 2019 tavaszán bemutatkoztak a Honvéd új tulajdonosai. Türelem, a bizalom mindenkinek kijár, feleltem, de kétségtelen, lehettek fenntartásaink.

Egyrészt nyilván a George F. Hemingway iránti nosztalgia miatt. „Bon-bon bácsi” harsány stílusa, raccsoló gúnár hangja dacára üde színfolt volt a magyar labdarúgásban. A sportág hazai történetének legsötétebb korszakában, 2006-ban vette meg a megszűnés szélére sodródott kispesti klubot. Akkor teremtett rendet, amikor portyázó kalandorok és csalók vadászmezeje volt a magyar futball.

Ő nem ellopta, hanem betette – a saját vagyonából! – az első egymilliárd forintot.

Üzleti szemléletet honosított meg, miközben a szenvedélynek sem volt híján. Megannyi buktatón át is sikerre vitte a küldetését, avagy projektjét – mindkét megközelítésnek van létjogosultsága –, a 2017-es bajnoki cím és az éveken a legjobb magyar utánpótlásműhely, a Magyar Futballakadémia talpra állítása erre bőven elegendő bizonyíték. S még valami. Dacára annak, hogy Amerikában született, Hemingwayben – többször bizonyította – magyar szív dobog. Nem is kérdés, hogy a klub élén eltöltött bő évtizede a Honvéd egyik sikerkorszaka.

Kétségeink másik forrása az lehetett, vajon az egyen slim fit öltönybe bujtatott új tulajdonosi kör vajon mivel tud hozzájárulni a klub felvirágoztatásához.

Pisont István: beugróból másodszor is „kiugró”?
Fotó: Tumbász Hédi / Nemzeti Sport

Nos, a Honvéd 2020-ban megnyerte a Magyar Kupát, ám az új vezetőség idestova két évét mégis inkább válságok láncolataként írhatjuk le, amiről a sorozatos edzőváltások árulkodnak. 2019 májusában elköszöntek Supka Attilától, akit Giuseppe Sannino követett, az olasz maestro egy teljes idényt sem töltött ki, 2020 tavaszán Pisont István ugrott be (s nyert vele kupát a csapat), aztán ki, mert a nyáron Bódog Tamás érkezett, de ő sem tudott megmelegedni a kispadon, Pisont tért vissza előbb ismét beugróként, aztán véglegesített szerződéssel.

Nem egészen két év alatt négy edző, öt korszak. A kapkodás, az útkeresés csalhatatlan jele.

Mégis megtanulhattuk tisztelni a Honvéd vezetőit, de legalábbis a törekvéseiket. Mert bár az eredmények nem jönnek, látható, hogy mit szeretnének. Hazahozták Hidi Patrikot, Eppel Mártont, Baráth Botondot, megvették Zsótér Dánielt, Bőle Lukácsot, Balogh Norbertet és Nagy Dominikot, lehetőséget adnak a saját nevelésű fiataloknak, Szendrei Norbertnek, Banó-Szabó Bencének, és sorolhatnánk még. És ami a legszebb és talán a legfontosabb mindebben, ha vonakodva bár, de edzőként lehetőséget adnak a klub egykori legendájának, Pisont Istvánnak.

Mégsem jönnek az eredmények. Szinte érthetetlen.

Ezzel a háttérrel és kerettel a Honvédnak nem a kiesés, a szakadék szélén kellene egyensúlyozni, hanem legalább a bronzéremért versenyben lenni. De nem, nem és nem.

Nem jönnek az eredmények. Szombaton éppen a Budafok leckéztette meg a kispestieket, teljesen megérdemelt győzelmet aratva.

A „szakmai” elemzés kényes terep, alaptétel, mégis csak azok dolgoznak edzőkként, akik a laikusoknál, szurkolóknál jobban értenek a labdarúgáshoz. Valami még sincs rendben a taktikával, ha az a gondok gyökere egyáltalán. Az ősszel állítólag odáig fajult a dolog, hogy a játékosok már nem voltak hajlandóak végrehajtani Bódog Tamás utasításait. Nem tudom, most mi a helyzet, Pisont azt követeli-e meg, amit a futballisták képtelenek megtenni, vagy a futballisták nem azt csinálják, amit megkövetel, de hogy a végeredmény lesújtó, azt mindenki láthatja.

Együtt sírnak, együtt nevetnek
Fotó: Illyés Tibor / MTI

A Budafok ellen még a három gólt beszedett Tujvel volt a csapat legjobbja. Batik körülményes volt; Mezghrani le-föl száguldott, de megbocsáthatatlanul sokszor adta el a labdát; a csapat két esze, Gazdag és Hidi nehézkesen mozgott; Bőle gólja dacára kedvetlenül futballozott, mintha még mindig azon törné a fejét, mit keres a Honvédban; Balogh gyakran összekeveri a nagypályás futballt a kispályással, a futsaljátékos módjára akkor is húzogat, amikor fölösleges, de hogy cipeli, majd elveszti a labdát, arra nincs mentség; a csereként beállt Gale pedig egészen felháborítóan játszott, nem zavarták a csapattársak, minden egyedül akart megoldani, a reménybeli, még zsírósabb szerződés reményében, nyilván.

S ez a széteső „csapatteljesítmény” a két tizenhatos közötti teljes területre kiterjedt.

A Honvéd a totális futballt erőltette, amire azonban egyszerűen képtelenek a játékosai.

A kinyíló védelmet a Budafok is könnyedén átjátszotta, teljesen megérdemelten nyert.

Hogy ez a gyenge, sőt rossz felfogású játék kinek a felelőssége? Természetesen az edzőé!

Mégis kéretik nem elverni a port Pisont Istvánon! S nem azért, mert ő az egykori király, nem is azért, mert gyakorló keresztény, aki túl az ötvenen is, ahelyett hogy a jussát követelné, emberként és edzőként is jobb akar lenni, hanem mert ő testesíti meg mindazt, amitől a Honvéd a Honvéd, de legalábbis az lehetne.

Csak a Kispest... A magyar első osztályban a Honvéd az egyetlen klub, amelyet a csapat korábbi emblematikus játékosa irányít vezetőedzőként.

(A Budafok és Csizmadia kapcsolatára ez túlzó megállapítás lenne.) S ez nem anakronizmus – ilyenkor se szégyelljünk a Bayern Münchennel vagy a Barcelonával példálózni. A hagyománytisztelet még erőtlen, ingatag, de ez az irány, amelyet érdemes követni, ha a magyar futballt tényleg olyannak szeretnénk látni, ahogy azt sűrűn emlegetjük, igaz, egyre inkább csak lemondóan az üzleti érdek mindent felülíró világában.

Pisont István a vesztébe rohan. Állítsa meg, akinek ez a feladata! A főnökeként, sportigazgatóként dolgozó Urbányi István, az egykori csapattárs, akinek rendkívül jó a beszélőkéje, ha így jobban tetszik, kiválóan kommunikál, de eredményt, fájdalom, még nem tud felmutatni a magyar labdarúgásban. A klub tulajdonosai, akik – mindig van szabad tréner a piacon! – a könnyebb utat választva persze felmenthetik Pisontot is, sőt fáradtságra hivatkozva elegánsan száműzhetik is mondjuk az U17-es csapat élére, de ez csupán az újabb pánikrom orvoslása volna, ami nyilvánvalóan ellentétes a hosszú távú érdekeikkel.

Pisont tapasztalt és tanult eleget a futballban ahhoz, hogy a Honvéd vezetőedzője lehessen, akár hosszú távon is. Csak éppen a görcsös akarás bénítólag hat a csapatra.

A Honvédnak az NB I-ben van a helye, ez nem is vitás. Azzal a modellel, ami kiépülőben van, a semleges drukkerek szimpátiáját is elnyerheti. Minden feltétel adott, még sincs eredmény. Ennek az okát kell kiásni. Pisonttal közösen. Vele, de nem helyette.