A megjelenteket Takács Tibor, az egyesület ügyvezetője köszöntötte, majd dr. Lomnici Zoltán, az alkotmánybíróság korábbi elnöke, az Emberi Méltóság Tanácsa civil szervezet elnöke szólt és gratulált a két világbajnoknak, akik egyébként természetesnek vették, hogy harmadik világbajnok társukat, Gergely Gábort is meghívják az összejövetelre.
Klampitól elvettek négy és fél évet és egy olimpiai bronzot
A jubilánsok közül Klampár Tibor így emlékezett az ötven évvel ezelőtti diadalra:
– Jól telt az idő Japánban, jól ment a játék, én pedig, amikor csak lehetett, szamurájfilmeket néztem. Szegény Pista sokszor az őrület határára jutott. Akartam is venni neki egy szamurájkardot, de lebeszéltek róla azzal, hogy a vámon úgysem jutottam volna át vele.
– Persze a játék volt a legfontosabb – váltott témát „Klampi”. – Nagoja volt az első állomás, ahol kezdett beérni a Berczik Zolival elvégzett rettenetesen sok munka. Mi szinte éjjel-nappal ütöttük a labdát. Nem is tudom hirtelen, hány világversenyt nyertem, nyertünk együtt. Hát még ha nem tiltanak el minden kanyarban! Ehhez elég volt, ha mondtam egy nem egészen szalonképes szót, máris jött a féléves „elmeszelés”. Összeszámoltam, összesen négy és fél évet vettek el a pályafutásomból a vezetők, többnyire túlontúl szigorú ítéletekkel.
Klampár Tibor, Jónyer István, mögöttük képen a már elhunyt edzőjük, Berczik Zoltán
Fotó: Jocha Károly
Klampár nem tagadja, pályafutása másik keserű élménye, az 1988-as olimpia, amikor 37 évesen épphogy lemaradt a dobogóról. Akkor még kellett játszani a bronzéremért, négy évvel később már nem.
– Ott úszott el az a harmadik hely, ami ma komoly segítséget jelenthetne, hiszen kaphatnék olimpiai járadékot. A nyugdíjamat szégyellem megmondani, még szerencse, hogy van három állásom is, ráadásul mindmáig rákényszerülök arra, hogy versenyezzek is.
Pedig mindenféle fájdalmak, sérülések gyötörnek, de azért köszönöm, megvagyok. Várom az olimpiát, ahol leginkább a vízilabdázók meccseire leszek kíváncsi. Régi kedvencem a póló, Faragó Tonó nagyon klassz pasi, vele még annak idején összebarátkoztam.
Jónyer újabban ismét ütőt vett a kezébe
A másik ünnepeltet, Jónyer Istvánt kétszeresen is köszöntötték, ugyanis a nagojai világbajnok most tudta meg, hogy beválasztották a Halhatatlanok Klubjába. Először ő is az 1971-es történésekre tekintett vissza.
– A csapatversenyben ugyan lemaradtunk az éremről, mégis bizakodtunk utána, mert jól ment a játék, s kezdtük elhinni, hogy párosban is lehet keresnivalónk – emlékezett Jónyer, akit a kilencszeres világbajnok Sidó Ferenc következetesen Jónyérnek nevezett…
– Előbb három japán kettőst sikerült megvernünk, majd három kínai duó skalpja is a mienk lett. Hat győzelem kellett a szépséghibás végső sikerhez, ugyanis ötször nyertünk 3-0-ra, a döntőben viszont egy játszmát elvesztve lett 3-1 a javunkra.
Jónyer 1984-ig játszott válogatott szinten, majd egy szicíliai szezont követően hét évig a Bécs melletti Stockerauban szerepelt, de még ma, hetvenévesen is kézbe veszi az ütőt.
– Így igaz. A németországi Stuttgarthoz közeli Kornwestheim együttesében előbb a fiatalokat segítettem, később az öregfiúk között szerepeltem. Az utóbbi két évben megtört a folyamatosság, de a legutóbbi hetekben ismét hívtak, hogy mielőbb menjek.
Természetesen szóba került a magyar asztalitenisz jelene és jövője is.
– A fiatalok talán többet is gyakorolhatnának, ráadásul a szakvezetők sem mindig azt a stílust oktatják, ami az adott játékos képességeinek leginkább megfelelne. Legutóbb voltam egy háromnapos edzőtáborozáson Majoros Bencénél Nyírbátorban, akit nagyon tehetségesnek tartok. És ami igen fontos egy fiatalnál: bármit megmutattam neki, pillanatok alatt megtanulta! Mellette elsősorban Ecseki Nándorban látok lehetőséget.
