Bibó István eszmefuttatásával a hamis realistákról és a túlfeszült lényeglátókról lenne okunk vitatkozni, de e kategóriapáros körvonalazásával (is) maradandót alkotott. Ugyanakkor továbbgondolásra is készteti az olvasót. Hamis realistákban mindmáig bővelkedik a magyar közélet. Akik nem tudják vagy nem akarják tudomásul venni, hogy Brüsszel nem a barátunk és Moszkva nem feltétlenül az ellenségünk. Hogy a magyar miniszterelnök teljes joggal beszél az Európai Bizottság elnökének brezsnyevizálódásáról, hogy az Európai Unió ideológiai alapon tart vissza olyan pénzeket, amelyek jog szerint járnak, hogy fel akarja számolni a tagállamok szuverenitását s a nemzetek szerves gyökérzetét, lényegében mindent, ami szakrális, tradicionális és nemes. 

Románia uniós csatlakozásáig érdemi esély mutatkozott arra, hogy az integrációban előrébb járó Magyarország az erdélyi magyar autonómia megteremtésének feltételéhez kösse a román integrációs törekvések támogatását. Ehhez szerencsés lett volna, ha megvan Erdélyben a maga politikai hátországa, ha nem kell attól tartani, hogy onnan éri hátbadöfés egy konfrontatív külpolitikai kurzus meghirdetésekor.

Erre 1999-ben mutatkozott reális lehetőség, midőn az RMDSZ csíkszeredai kongresszusán Kincses Előd volt Markó Béla kihívója, akinek, ha győzni nem is sikerült, de megszerezte a voksok közel negyven százalékát. Markó Béla, akire máig jellemző a globalista fősodor sablonszövegeinek nemzeti mázba öltöztetése a valóság kényelmetlen elemeinek figyelmen kívül hagyása mellett, sosem ápolt jó viszonyt sem a Fidesszel, sem a belső-magyarországi nemzeti oldal pártjaival. Rá aligha lehetett számítani partnerként.

Így az első Orbán-kormány törekvése nem az volt, hogy beleálljon a román hatalommal folytatott vitákba az önálló állami erdélyi magyar egyetemtől az autonómiáig, hanem a lehetséges maximum elérése Bethlen Gábor örökbecsű gondolata mentén, miszerint „nem mindig lehet megtenni, amit kell, de mindig meg kell tenni, amit lehet”. 

Kincses Előd politikai pályájára visszatérve: Markó Béla azzal hálálta meg a küldöttek bizalmát, hogy a 2000-es önkormányzati választások véghajrájában egy jogellenes döntéssel, komolyan vehetetlen indokokra hivatkozva felfüggesztette Kincses Elődöt Maros megyei elnöki tisztségéből. Okunk van feltételezni, hogy ez a példátlan, önkényes és alapszabályellenes gesztus döntő mértékben járult hozzá ahhoz, hogy a magyarság két évtizedre elveszítette a marosvásárhelyi polgármesteri tisztséget.

Az akkori jelölt, Fodor Imre győzelméhez csak pár száz szavazat hiányzott. Eleve feltételezhető, hogy a felső vezetés köré­ben tapasztalt ellentétek nem segítették a választókedvet, de emellett az új, kinevezett megyei elnök mulasztása végzetesnek bizonyult. Amint Kincses Előd egy, a kolozsvári Krónikának adott interjúban elmesélte néhány éve: „a sebtében felkent” utód, Kelemen Atilla „nem oktatta ki szakszerűen az RMDSZ szavazóbizottságba delegált tagjait, így azok a jóhiszemű, de felkészületlen emberek nem tudták, hogy szükség esetén a körzetekben kell megóvni a szavazatszámlálást, nem a városi vagy megyei választási bizottságban. Így fordulhatott elő, hogy az első fordulóban a Dorin Florea körül csoportosuló román pártok képviselői azzal a csellel, hogy a Fodor Imre javára a tulipánra leadott pecsét kissé kilóg a négyzetből, csaknem háromezer szavazatot érvénytelenítettek. Embereink a szavazókörzetekben nem nyújtották be az óvást, így nem került sor a kötelező újraszámlálásra.” Soha nem fogjuk megtudni, hogy miként alakul Marosvásárhely sorsa, ha akkor érvényesül a választói akarat, és Fodor Imre megőrzi polgármesteri tisztségét.

Megmaradt Tőkés László közeli harcostársának, továbbra is vállalva peres ügyeit politikai ellenszélben, olyan reménytelen esetekben is, mint ama emlékezetes 1989-es kilakoltatási per. Mindig az igazság oldalán, mindig tántoríthatatlan következetességgel és mindig kiemelkedő szakmai felkészültséggel.

Az igazság kivételes harcosát veszítette el vele nemzetünk.

Emléke legyen áldott, politikai örökségét őrizzük.