Kincses Előd, a realista lényeglátó

Az utóbbi másfél évtizedben kialakult magyar politikai rendszert érő bírálatok közül akad megszívlelendő, akad olyan, amely mentén izgalmas államfilozófiai vitákat folytathatunk, s végül nem számítanak ritkaságnak a valóságelemeket teljességgel nélkülöző, észbontó, totálisan abszurd állítások sem. Ezeket hallva rajtunk múlik, hogy felháborodunk vagy elszórakozunk az emberi butaság kultúrtörténetébe illő melléfogásokon. A diktatúrázás kétségkívül az utóbbiak közé tartozik. E vád megfogalmazóinak jelentős része soha nem élt diktatúrában, még puha diktatúrában sem.

Pedig milyen jót tenne nekik egy időutazás a negyven évvel ezelőtti Romániába!

Hadd tanulják meg, milyen egy valódi parancsuralmi rendszer. Ahol nincs semmiféle gyülekezési és egyesülési jog, szólás- és sajtószabadság, ahol a hivatalostól eltérő politikai véleményt akár csak privát körben megfogalmazók joggal tarthatnak attól, hogy a titkosrendőrség meggyilkolja őket, majd a hivatalosságok öngyilkosságnak állítják be az esetet, ahol egy ügyvéd csak bátor elszánással láthatja el hivatását, amennyiben védencét állami segédlettel, a politikai hatalom döntése nyomán fogták perbe.

Múlt héten érkezett a sokkoló hír: eltávozott az élők sorából Kincses Előd, az erdélyi magyar autonomista oldal kulcsfigurája, aki Tőkés Lászlót védte 1989 őszén abban a perben, amely a Ceausescu-rendszert példátlan bátorsággal bíráló segédlelkész Temesvárról való elmozdítását célozta. A per megnyerhetetlen volt, egy diktatórikus rendszerben az állami akarattal szembeszegülni a tárgyalóteremben eleve elveszett ügynek számított.

Vállalásához szenvedélyes hit kellett abban, hogy az igazság és az igazságosság képviselete minden körülmények között elsőrendű erkölcsi kötelesség, és bizony kellett hajlandóság az egzisztenciális kockázatvállalásra.

A marosvásárhelyi magyarellenes pogrom idején ezek mellett Kincses Előd józan bölcsessége is megmutatkozott. Akkor a kedélyeket hűteni igyekezett, rajta is múlt, hogy nem vált valóra a szervezők vélelmezhető terve, egy szabályos polgárháború kirobbantása. Ő beszélte le a székelyeket arról, hogy beutazzanak a regionális fővárosukba megvédeni a magyarokat. A román katonaság nem avatkozott be a civil összecsapásokba, de ha megjelent volna több ezer székely Marosvásárhelyen, aligha maradtak volna tétlenek, a fegyveres erőkkel szemben pedig nem lett volna semmi esély felvenni a harcot. Jellemző a kor abszurditásaira, hogy végül Kincses Elődnek kellett a meghurcoltatás elől évekre elmenekülni szülővárosából, pont neki, aki mindig is a békés egymás mellett élés híve volt, s a pogrom idején is mindent megtett az eszkaláció ellen. A Fekete március című kötete mindmáig a leghitelesebb összefoglalása az akkori történéseknek.

Bibó István eszmefuttatásával a hamis realistákról és a túlfeszült lényeglátókról lenne okunk vitatkozni, de e kategóriapáros körvonalazásával (is) maradandót alkotott. Ugyanakkor továbbgondolásra is készteti az olvasót. Hamis realistákban mindmáig bővelkedik a magyar közélet. Akik nem tudják vagy nem akarják tudomásul venni, hogy Brüsszel nem a barátunk és Moszkva nem feltétlenül az ellenségünk. Hogy a magyar miniszterelnök teljes joggal beszél az Európai Bizottság elnökének brezsnyevizálódásáról, hogy az Európai Unió ideológiai alapon tart vissza olyan pénzeket, amelyek jog szerint járnak, hogy fel akarja számolni a tagállamok szuverenitását s a nemzetek szerves gyökérzetét, lényegében mindent, ami szakrális, tradicionális és nemes.

A magyar jobboldalt ma ugyanaz jellemzi, mint a Kincses Előd által is képviselt erdélyi autonomista tábort: a lényeglátó realizmus.

Románia uniós csatlakozásáig érdemi esély mutatkozott arra, hogy az integrációban előrébb járó Magyarország az erdélyi magyar autonómia megteremtésének feltételéhez kösse a román integrációs törekvések támogatását. Ehhez szerencsés lett volna, ha megvan Erdélyben a maga politikai hátországa, ha nem kell attól tartani, hogy onnan éri hátbadöfés egy konfrontatív külpolitikai kurzus meghirdetésekor.

Erre 1999-ben mutatkozott reális lehetőség, midőn az RMDSZ csíkszeredai kongresszusán Kincses Előd volt Markó Béla kihívója, akinek, ha győzni nem is sikerült, de megszerezte a voksok közel negyven százalékát. Markó Béla, akire máig jellemző a globalista fősodor sablonszövegeinek nemzeti mázba öltöztetése a valóság kényelmetlen elemeinek figyelmen kívül hagyása mellett, sosem ápolt jó viszonyt sem a Fidesszel, sem a belső-magyarországi nemzeti oldal pártjaival. Rá aligha lehetett számítani partnerként.

Így az első Orbán-kormány törekvése nem az volt, hogy beleálljon a román hatalommal folytatott vitákba az önálló állami erdélyi magyar egyetemtől az autonómiáig, hanem a lehetséges maximum elérése Bethlen Gábor örökbecsű gondolata mentén, miszerint „nem mindig lehet megtenni, amit kell, de mindig meg kell tenni, amit lehet”.

Ennek eredménye lett a máig működő Sapientia Egyetem és a státustörvény, amely felett eljárt ugyan az idő a magyar állampolgárság 2010-es kiterjesztésével, de ami fontos lelki támaszt jelentett magyarok százezreinek, hiszen első ízben teremtett jogviszonyt az anyaország és az elszakított nemzetrészekhez tartozó egyes egyén között.

Kincses Előd politikai pályájára visszatérve: Markó Béla azzal hálálta meg a küldöttek bizalmát, hogy a 2000-es önkormányzati választások véghajrájában egy jogellenes döntéssel, komolyan vehetetlen indokokra hivatkozva felfüggesztette Kincses Elődöt Maros megyei elnöki tisztségéből. Okunk van feltételezni, hogy ez a példátlan, önkényes és alapszabályellenes gesztus döntő mértékben járult hozzá ahhoz, hogy a magyarság két évtizedre elveszítette a marosvásárhelyi polgármesteri tisztséget.

Az akkori jelölt, Fodor Imre győzelméhez csak pár száz szavazat hiányzott. Eleve feltételezhető, hogy a felső vezetés körében tapasztalt ellentétek nem segítették a választókedvet, de emellett az új, kinevezett megyei elnök mulasztása végzetesnek bizonyult. Amint Kincses Előd egy, a kolozsvári Krónikának adott interjúban elmesélte néhány éve: „a sebtében felkent” utód, Kelemen Atilla „nem oktatta ki szakszerűen az RMDSZ szavazóbizottságba delegált tagjait, így azok a jóhiszemű, de felkészületlen emberek nem tudták, hogy szükség esetén a körzetekben kell megóvni a szavazatszámlálást, nem a városi vagy megyei választási bizottságban. Így fordulhatott elő, hogy az első fordulóban a Dorin Florea körül csoportosuló román pártok képviselői azzal a csellel, hogy a Fodor Imre javára a tulipánra leadott pecsét kissé kilóg a négyzetből, csaknem háromezer szavazatot érvénytelenítettek. Embereink a szavazókörzetekben nem nyújtották be az óvást, így nem került sor a kötelező újraszámlálásra.” Soha nem fogjuk megtudni, hogy miként alakul Marosvásárhely sorsa, ha akkor érvényesül a választói akarat, és Fodor Imre megőrzi polgármesteri tisztségét.

A jeles ügyvéd és közéleti személyiség túl a nyolcadik évtizeden haláláig aktívan küzdött a magyar ügyért. Foglalkozott tényszerű, adatolt elemzésben, szigorú szakmaisággal a Wass Albert elleni koncepciós perrel, síkra szállt azért, hogy éljünk kiharcolt nyelvhasználati jogainkkal (kevés szó esik arról, hogy magyar önkormányzati képviselők akkor sem használják tanácsüléseken az anyanyelvüket, ha erre törvény adta joguk van), megszámlálhatatlan alkalommal állt ki írásban és szóban a legkülönbözőbb fórumokon az erdélyi magyarságot megillető belső önrendelkezés és autonómia mellett.

Megmaradt Tőkés László közeli harcostársának, továbbra is vállalva peres ügyeit politikai ellenszélben, olyan reménytelen esetekben is, mint ama emlékezetes 1989-es kilakoltatási per. Mindig az igazság oldalán, mindig tántoríthatatlan következetességgel és mindig kiemelkedő szakmai felkészültséggel.