A kilencvenes években csak néhány előfutárral találkozhattunk, a kínai éttermekből volt a legtöbb, de működött már akkor egy vietnámi is a Falk Miksa utcában, megindult a Fuji, a Maharadzsa, megvolt még az Andrássy úti Bombay, a Csengeriy utcai Lakshmi. 2000-től erre a kínai büfék garmada nyitott meg, néhány bezárt ugyan, de több nyílt helyette, s vélhető, hogy a folyamatnak nincs még vége.
A vietnámi pho-bárok térhódítása a street food forradalommal kezdődött a kétezertízes évek első felében és még javában tart. Utóbbiak esetében rokonszenves, hogy alapvetően ugyanazokkal az ízekkel találkozik az ember, ha olyat választ, ahol helyiek alig fordulnak meg, tehát ha úgy tetszik, maguknak főznek, mint akkor, ha a turistákat és a pestieket megcélzó vendéglőkbe ülünk be.
Ellentétben a kínai helyekkel, melyeket mintha stencilgéppel húzták volna le, az európaizált egyenkonyha fogásait kínálják a food courtoktól a kis büfékig, melyek alapvetően különböznek azoktól, a kínai negyedben található éttermekben kóstoltaktól, ahová magyar ember csak kíváncsiságból megy egyfajta itthoni gasztro-turizmus keretében. Az autentikus helyek közé sorolhatjuk még a Wang mester által jegyzetteket s néhány egyedi egységet, mint a Renzét a Ráday utcában, vagy a Mimózát a Hungária körúton.
A budapesti „kínai negyed”, a Jegenye utca és környéke, bár építészétileg kietlen és vigasztalan, kulinárisan pezsgő és megannyi rejtett kincs felfedezését ígéri. Több tucat vendéglátóegység működik itt, melyekre felfigyelnek lassan az étteremkalauzok.
A Spicy Fish volt az első fecske, mely régóta szerepel a Dining Guide-ban, onnan kaptuk mi is a tippet, amikor 2019-ben meglátogattuk. A fokhagymás pacal, a kacsanyelv és a sertésvastagbél életre szóló, felejthetetlen élményt nyújtott (részletek itt) Időközben nyitottak további két egységet, egyet a Sakura Ramennel közösen a Corvin negyedben (rovatbeli élménybeszámoló itt), egyet pedig a Király utcában, ezeket is meglátogattuk, egyik jobb volt, mint a másik, nyilván itt sem a csirke és sertésfogásokra koncentráltunk, hanem a belsőségekre. A Hehe, valamint a Dabao Jiaozi nevű egység is bekerült a fősodratú gasztro-kommunikációba, előbbit nem éreztem átütőnek, de sokkal jobb volt, mint a kínai tucatbüfék, utóbbit megnyerőbbnek találtuk, idén nyáron élvezhettük vendégszeretetüket. (Élménybeszámoló itt)
