Lépéskényszer

A tévét már be sem kapcsolták a Sarkiban, a sok ismétlés a törzsvendégek könyökén jött ki. Hogy hosszabb maradásra bírja a szenvedélyes kávézókat, a tulaj a réges-régi időket felelevenítve az egyik asztalra kihelyezett egy sakktáblát készlettel együtt. Természetesen gondosan fertőtlenítve, s csak az ülhetett le játszani, aki előtte alaposan bemosakodott. A durván faragott figurák is a letűnt időket idézték, a hetvenes-nyolcvanas évek divatjának megfelelően a futók fejét ellenkező színűre festették.
– Ez a kém? – vette kezébe az egyik kétszínű futót az okoskodó Tódor.
– Jin és jang – felelte Koronás Antal, aki szerette csillogtatni a műveltségét.
Mindannyian értetlenül néztek rá.
– Tudjátok, az egymásba ölelkező fekete és fehér amőba, amit a kínaiak nagyon tisztelnek – magyarázta Koronás.
– Mint vidéki rendőr a nyakban függő Merci-karikát – fűzte hozzá Freeci.
– S annak mi köze a sakkhoz? – kötekedett Tódor.
– Annyi, mint neked! – csapta le a magas labdát Freeci.
– Semmi!
A csali bevált. Nemcsak törzsvendégek időztek órákon át a kávézóban, de olyanok is betértek egy-egy partira, akik korábban finnyásan elkerülték a Sarkit. A leglátványosabb átváltozáson Kancsó Miki ment át. Többnyire magányosan, szótlanul üldögélt az egyik sarokasztalnál, most viszont kivirult. Senki nem nézte ki belőle, hogy tud sakkozni. Hát még azt, hogy jól! Ugyan megártott neki, ha túl sok ristrettót, azaz tüskét fogyasztott, de mintha védőangyal fogta volt a kezét, valami csoda folytán mindig a megfelelő figurát tette a megfelelő helyre. S közben megállás nélkül bölcsességekkel bombázta az ellenfelet és a közönséget.
– Nem a nyitás a fontos, hanem a csukás! – bosszantotta Freecit, amikor az fogadkozott, hogy a furcsa kezdőlépésekkel most majd megzavarja őt.
– Ez már csak kézügyesség dolga – jegyezte meg fölényesen, amikor nyerésre állt.
– Ez pedig a bőröndvari – vágta a megilletődött Koronás képébe. S amikor az tágra nyílt szemekkel nézett vissza rá, hozzátette: – Lehet csomagolni.
Amikor a többiek belátták, nem pusztán szerencséje van, elkezdték faggatni, honnan a tudománya, s hogy mire vinné a profik ellen.
– Mihails Tals, a rigai varázsló volt a példaképem. Sok közös vonásunk van. Én is szeretem a konyakot, ahogy ő is, én is szeretek zongorázni, ahogy ő is – ezen megint elcsodálkoztak a többiek –, én is korán megkopaszodtam, ahogy ő is. S persze – tűnődött el – mindketten bajnokok vagyunk.
– Te bajnok, mint Tals? Menj már! – Tódornak ez sok volt.
– Hát persze! – replikázott Kancsó Miki. – Én megye-, ő meg világbajnok.
Tódornak a bögyében volt a hirtelen rendkívüli népszerűségre szert tett Kancsó Miki, addig nem nyugodott, amíg valaki rá nem pirít. Péntek délelőttre kerített is egy első osztályú sakkozót. Kancsó Miki ezúttal nem sziporkázott, befogta mindkét fülét, úgy összpontosított. A parti izgalmasan alakult, a kibicek suttogva latolgatták az esélyeket. A nehéz állás közepette egyszer csak váratlanul megszólalt a pultos:
– Lépéskényszer.
Riadtan néztek rá. Arra végképp nem számítottak, hogy még ő is tud sakkozni.
– Kijárási tilalom. Bezárunk – tette hozzá magyarázatként, majd megismételve a letaglózó szavakat, kiadta az utasítást: – Nyomás haza!
Koronás magába roskadva ballagott hazafelé. Útközben ránézett a régi, nyomógombos telefonjára. A felesége ötször kereste. Rosszat sejtett. Lépéskényszer, dünnyögte magában, s megszaporázta a lépteit.