A legtöbben nem tudják, de ha a horizonton húzódó hegylánc irányába tekintünk, amely képeslapokra illő háttérképet fest a Juventus stadionjának, akkor Marco Rossi szülőfaluja felé fordítjuk a fejünket. Múlt héten a Juventus–Ferencváros Bajnokok Ligája-mérkőzés miatt érkeztünk a torinói sztárcsapat otthonához, ahonnan mindössze hét kilométerre fekszik a Via Dante Alighieri, egy kis kanyargós, emelkedős utca, amelynek a végébe épített házban nőtt fel labdarúgó-válogatottunk szövetségi kapitánya.
Druentóban járunk, Torino mellett, egy négyezer-ötszáz lelket számláló községben az Alpok lábánál, és a velünk szemben álló, fehérre vakolt, kertes ház kapucsengőjén az olvasható, hogy Rossi–Bosso. Ebben a pillanatban még nem sejtjük, hogy a két név nemcsak a Magyarországon második hazára lelt edző családfájának apai és anyai ágát, azon belül két nagypapa történetét, hanem az ifjú Marco két lehetséges sorsát is magában foglalja, amelyek közül csak az egyik válhatott valóra.
A futballszeretet Gino papa ajándéka volt
Becsöngetni nem akarunk, hiszen manapság is a házban él Rossi hetvenhét esztendős édesanyja, Gianna, akit a járvány miatt leginkább sújtott olasz tartományban, a vörös zónába sorolt Piemontban nem szeretnénk veszélynek kitenni. Ezért inkább balra fordulunk, átmegyünk a keresztutcán, a Via Ugo Foscolón, és máris megérkezünk egy kis füves pályára. Itt, a gyerekkori otthontól néhány méterre kezdett futballozni a magyar válogatott edzője.
– Egy nagy mezőre építették a pályát – árulja el telefonon Marco Rossi, akit egy budapesti csapatmegbeszélés után érünk el. – Nyaranta reggel találkoztunk a barátaimmal, és addig játszottunk, míg lement a nap, csak enni szaladtunk haza.
Nem sokat változott a hely a több mint harmincöt év alatt, amióta elköltöztem Druentóból.
Most elhagyatott a pálya, néhány pitypang is megmenekült rajta. Nem rúgja le senki az őszes koronájukat, mert a járvány miatt rendőrségi szalaggal lezárták a területet. Ennek ellenére könnyű elképzelni, ahogy a göröngyös talajon, amelyen néhol a fű is kikopott, pattog a labda. Az egyik kapu mögötti tájon az Alpok hegyei magasodnak, a másik mögé tekintve pedig rálátni Torinóra a völgy aljában, és a távolban a Juventus stadionjának égbe nyúló, háromszög alakú oszlopai is kivehetők.
A pálya varázsa mellett az anyai nagypapa, Gino Bosso rajongása vonzotta Marcót a labdához. – Tőle hallottam a Grande Torinóról és az Aranycsapatról – mesél Rossi a nagyapjáról. – A FIAT-gyárban dolgozott, és a városban élt, így amikor kilencévesen a Torino utánpótlásába kerültem, ő vitt az edzésekre, amíg tizennyolc évesen jogosítványt szereztem. Élete végéig mindenhova elkísért.
Gino 1993-ban, nem sokkal azelőtt hunyt el, hogy Rossi a Sampdoriába szerződött, amellyel a következő évben megnyerte a Coppa Italiát, többek közt Gianluca Pagliuca, Ruud Gullit és Roberto Mancini csapattársaként. A kapucsengőre írt Bosso névhez tartozó nagypapa küldetése teljesült, a kis Marcónak a labdarúgás lett az élete.
Luigi papa legendája miatt orvosnak készült
Miután bejártuk a druentói pályát, a falu központjába indulunk, hátha találunk egy helybelit, aki még emlékszik Rossira. Betérünk a Roxy Bar da Alfredo nevű kávézóba, szerencsénkre az üzletvezető ismer valakit, aki segíthet, és már szervezi is a találkozót a telefonján. Mivel nekünk az olasz, neki pedig az angol szókincse hiányos, nem derül ki pontosan, kihez irányít minket, csupán annyit tudunk, hogy egy mosolygós, szőke lányt kell követnünk.
Macskaköves utcák vezetnek a közeli könyvelőirodához, és csak itt döbbenünk rá, hogy ki vár ránk: Massimo Rossi, Marco öccse.
Amikor megtudja, hogy Magyarországról érkeztünk Druentóba a bátyja miatt, nem leplezi a büszkeségét, és máris sorolja a válogatottak neveit: Kalmár, Szoboszlai, Orbán, Nagy (Nágyi, ahogy ő ejti), Gulácsi… – Jó játékosok, de fontosabb, hogy igazi csapatot alkotnak, ebben rejlik az erejük – állapítja meg Massimo, aki közben felhívja a testvérét, így rövid időre a szövetségi kapitány is bekapcsolódik a beszélgetésbe. – Ő az egyik legnagyobb szurkolóm, sokszor Budapestre is eljött megnézni a meccseimet – nevet a telefonban Marco.
Massimo helyesel. Bár a Covid miatt az idei mérkőzésekről lemaradt a helyszínen, de a tévében természetesen nézte őket. – Marco mindig bolondult a labdáért, gyerekkorunkban a többi játék nem is érdekelte – osztja meg velünk. – Nagyon jó tanuló volt, szigorú egyházi középiskolába járt, ahol papok oktattak.
Sokszor hajnali négykor kelt, hogy készüljön az órákra, mert délután edzésre kellett mennie. Az orvosi egyetemen tanult tovább, amelyet a futball miatt hagyott félbe.
Ezen a ponton elérkezünk az apai nagypapa, Luigi Rossi történetéhez. – Miatta akartam orvos lenni – avat be minket Marco, aki személyesen nem ismerhette a nagyapját. – Ő volt az egyetlen doktor a közeli városban, Venaria Realében. A kolonialista időkben a Mussolini-féle fasiszta pártnak teljesített szolgálatot Afrikában, ahol megbetegedett, és nem sokkal a hazatérése után, 1936-ban meghalt. A nagymamám róla szóló legendáin nőttem fel, ezért fiatalon elhatároztam, hogy orvos leszek. El is kezdtem az egyetemet, de amikor eljutottam a Serie A-ba, választanom kellett. Az orvoslásra hivatásként tekintettem, a futball viszont a szenvedélyem volt, ez döntött.
Marco Rossi: Mintha megállt volna az idő
Megkérjük Massimót, hadd fényképezzük le a szülői ház előtt, ő pedig a könyvelőirodájától három perc alatt hazavisz minket. Csak egy fotót szerettünk volna, de becsönget, a mama kinéz az ablakon, megbeszélik, honnan érkeztünk, és ragaszkodnak hozzá, hogy megigyunk egy kávét. A kertkapunál Molly, a golden retriever szelíden körbeszaglász, majd a ház asszonya, Gianna olyan szeretettel fogad minket, mint nagymama az unokáit.
Klasszikus berendezés, hímzett terítő, falra akasztott festmények, zongora és tengernyi családi fotó tárul elénk a nappaliba lépve. – Minden ugyanolyan, a bútorok többsége megvolt már gyerekkoromban is – meséli a telefonban Marco, aki évente egyszer hazalátogat Druentóba. – Amikor belépek a házba, mindig azt érzem, mintha megállt volna az idő.
Felmegyünk az emeletre, ahol benézünk a fivérek közös gyerekkori szobájába. Az ágyuk be van vetve, ifjúkori könyveik és játékfiguráik a polcokon sorakoznak. – Szerettünk együtt felnőni – emlékszik vissza a huszonegy hónappal fiatalabb Massimo. – Esténként álomba beszélgettük magunkat.
Az egyik asztalon édesapjuk bekeretezett fotója áll. Vittorio Rossi a torinói gumigyárban dolgozott, néhány éve hunyt el. – Apám túl sokat robotolt – tudjuk meg Marcótól. – Sokszor úgy feküdtünk le, hogy még nem ért haza a munkából, és reggel úgy ébredtünk, hogy már elment dolgozni.
