Müncheni és berlini szurkolói tüntetés, elvesztett liverpooli veretlenség, madridi siker az El Clásicón – ezen események uralták a nemzetközi futballt a mögöttünk hagyott hétvégén. Ezek árnyékában csekély figyelem övezett egy másik spanyol bajnokit, az Athletic Bilbao–Villarreal mérkőzést. Pedig évekre visszamenőleg párját ritkító élménnyel szolgált. Huszonkét spanyol – vagy, gondolva a baszk érzékenységre, tizenegy baszk és tizenegy spanyol – játékos volt egyszerre a pályán. Hasonló – természetesen magyar labdarúgókat behelyettesítve – a mi NB I-ünkben is elképzelhetetlen lenne, hát még a futballelit ligáiban.
A futballmezbe öltöztetett baszk hazafiság persze nem új keletű sajátossága az európai labdarúgásnak. Már nem csodálkozunk rá, megszoktuk, mint anno a megváltozott szabályokat, az egyvonalú lest vagy a hazaadást. Nemhogy a szurkolók, a klubvezetők sem gondolják tovább, lám, nem kötelező légiósokkal teletömni a csapatot, a csupa hazai, sőt zömében saját nevelésű és – aminek akár gyakorlati jelentősége is lehet, szó szerint és átvitt értelemben is – egy nyelvet beszélő játékos lehet alternatívája a sztárok gyülekezetének. Talán csak a véletlen műve, de valamiért a Villarrealnál is túlsúlyba kerültek a spanyolok, a spanyol ajkúak pedig végképp. Vasárnap aztán eljött a pillanat, amikor a kezdő tizenegybe csak spanyol került be.
Nem gondolnánk, persze, hogy a példa ragadós lenne – sem Spanyolországban, sem Angliában, sem Magyarországon (nehéz megemészteni a nyártól életbe lépő szabályozást, miszerint egy első osztályú magyar klub csupa külföldivel is feltöltheti a keretét). A nemzetközi futballban néhány évtizede megindult folyamat ugyanis feltartóztathatatlanul hömpölyög tovább, sőt talán már le is zárult: klubból részvénytársaság, csapatból brand, közönségkedvenc klasszisból sztár, sőt celeb, szurkolóból fogyasztó.
A játék, a látvány persze ugyanaz, sőt ismerjük el, még jobb is, valami mégis kilúgozódott a futballból. Hűség, ragaszkodás, együvé tartozás. Jó lenne azt gondolni, hogy a Bilbao–Villarreal meccs egyfajta reneszánsz csalhatatlan jele, de sokkal valószínűbb, hogy üde színfolt, pillanatnyi kuriózum csupán.
