2010. április 22-én magam is ott gubbasztottam mintegy kétszázadmagammal a Corvin mozi Kabos Gyula-termében, amikor Magyarországon először vetítették le az 1960-as Real Madrid–Eintracht Frankfurt labdarúgó BEK-döntő filmjét, a valaha volt legjobb magyar sportriporter, az akkor 88 esztendős Szepesi György és méltó utódja, napjaink kimagaslóan legjobbja, Hajdú B. István tolmácsolásában. Ennek már tíz éve, azóta egyszer sem néztem meg a videót, de hétfő este megtettem, mert a magyar televízió, az M4 Sport csatorna leadta a kilencven percet a feledhetetlen döntő – sokak szerint minden idők legjobb klubmeccse – hatvanadik évfordulóján.
A felvétel amúgy a BBC közvetítése, a legendás sportriporter, Kenneth Wolstenholme hangját hallhatjuk, persze csak halkan, mert Szepesi és Hajdú B., a két magyar szpíker szövege dominál. Wolstenholme egyébként második világháborús hős volt, a Királyi Légierőnél szolgált, több mint száz bevetésben vett részt Németország fölött, repülőszázad-parancsnokként szerelt le.
A kezdőrúgásból Di Stéfano Puskáshoz passzolta a labdát, így kezdődött a mérkőzés, amelynek első húsz percében a négyszeres címvédő Real Madrid bizony csak keresgélte a játékát. Sok mindenre volt idő, Szepesi fel is idézte 1945. augusztus 20-át, a Magyarország-Ausztria válogatott mérkőzést, amelynek 12. percében a 18 éves Puskás Ferenc élete első válogatott meccsén Zsengellér passzából belőtte élete első válogatott gólját. Majd a legendás riporter azon morfondírozott, hogy az 1960-as Real–Eintracht meccs kapcsán Puskás mesternégyese idehaza titokban maradt, mert „felső körök nem engedték kiejteni a nevét”. Hát, meglehetősen eufemisztikus megfogalmazás…
Közben érdekes jeleneteknek lehettünk tanúi, beleértve néhány hazaadást, ami akkor még bőven megengedett volt, vagy például egy bedobásnál a Madrid játékosa kiütötte a frankfurti csatár kezéből a labdát, amiért manapság minimum sárga lap járna, ott és akkor Mowat skót játékvezető még csak nem is figyelmeztette a vétkest. Láthatunk Marquitostól, az egyik madridi védőtől (!) pompás sarkazást, Gento is cifrázza, oxi, majd rabona, a fene se gondolta, hogy ilyesmit már hatvan éve is tudtak! De az igazi sztár Di Stéfano, aki center létére bejátssza az egész pályát, ahogy elnézzük, legalább húsz évvel megelőzi a korát.
Szepesi egy alkalommal rosszul emlékezett Di Stéfano születési dátumára, 1927-et mondott 1926 helyett, de aztán – dicséretes önkritika – korrigálta a hibáját. Le a kalappal az akkor már 86 éves veterán előtt!
Aki azért megcsillogtatta fantasztikus memóriáját, mert máris jelezte, hogy Alfred Pfaff, az Eintracht egyik játékosa ott volt 1954-ben a világbajnokságon a nyugatnémetek ellen Puskásék által 8:3-ra megnyert meccsen, sőt, még gólt is rúgott! Aztán Szepesi még egy érdekességgel szolgált, nevezetesen, hogy ugyanitt, a Hampden Parkban 140 000 néző előtt vertük meg 4:2-re a skótokat 1954. december 8-án, tehát Puskás már másodszor játszott Európa legnagyobb stadionjában, és felidézte az 1954-es világbajnokság Magyarország–Uruguay elődöntőjét, a hosszabbításban született 4:2-t, amelyen az a José Emilio Santamaría volt a dél-amerikai védelem oszlopa, aki hat évvel később is játszott a Hampden Parkban, méghozzá remekül.
De ekkor már 1:0-ra vezettek a frankfurtiak, csakhogy jött Di Stéfano duplája, mindkét gólt Canario, a brazil jobbszélső készítette elő, az argentin veterán – 34 éves volt akkor – ezzel az első öt BEK-döntő mindegyikén szerzett gólt.
Szepesi ekkor megemlékezett az 1964-es bécsi BEK-fináléról, amit ugyan 3:1-re elvesztett a Real az Internazionale ellen, de amelyen a magyar riporter jelen volt, és segített osztrák kollégájának összehozni egy Puskás-interjút, amit a nyugat-magyarországi nézők is láthattak, már akinek volt akkoriban televíziója.
Ez volt az a pillanat, amikor Öcsi a Hampden Parkban a léc alá bombázott egy kipattanót, amivel már 3:1-re vezetett a Real, és jött is a szünet.
Amikor megállapíthattuk, hogy az 1953-as Évszázad mérkőzése, az angolok elleni 6:3 és a glasgow-i 7:3 között eltelt hét évben akkora változás következett be a futballban, mint talán soha máskor ilyen rövid idő alatt. Amit 1953. november 25-én játszottak Puskásék a Wembley-ben, az még „rugós foci” volt, tengernyi idő állt rendelkezésre a labda átvételére, gyakorlatilag mindenki egy helyben állva várta a labdát. A Hampden Parkban azonban már derekasan rácsúsztak egymás lábára, egyfajta kezdetleges letámadást is láthattunk, a tempó pedig úgy aránylott a hét évvel korábbihoz, mint egy 45-ös fordulatszámon pörgő hanglemezé a 33-ashoz…
És ebben rejlik Puskás zsenialitása: ő volt a „rugós foci” korszakának kiemelkedő figurája, majd már a modern fociban is szuperklasszisként futballozott.
Szünet után Hajdú B. elpöttyintette a mérkőzés legnagyobb dumáját: „Csere nincs egyik csapatban sem, de ez egyáltalán nem meglepő, mert akkor még nem volt csere…”
Aztán Puskás indítja Gentót, picit meglökik a villámgyors balszélsőt, kamu tizenegyes. Öcsi értékesíti. 4:1.
Gento elfut, bead, Puskás fejel, 5:1.
Végül Puskás a tizenegyes pontról, fordulásból a jobb pipába bombázza a labdát, 6:1, klasszikus mesternégyes! Harminchárom évesen micsoda kabinetalakítás! Öcsi abban a BEK-szezonban tizenkét gólt szerzett, ez 2016-ig fennálló rekord volt, Cristiano Ronaldónak akkor sikerült 16-ot szereznie.
A végén a németek rúgnak két gólt, Di Stéfano egyet, kialakul a 7:3, mi pedig leszögezhetjük, hogy valóban futballtörténelmi kilencven percet láttunk.
