Homeini hatalomra került, de ne veszítsük el a reményt

Már bizonyított rendezők és ígéretes tehetségek filmjeit nézhettük a 8. Frankofón Filmnapokon

Az Egy tisztességes ember (Je ne suis pas un salaud) 2015-ös film, a hazai mozikat viszont sajnos elkerülte. Ez még szomorúbb a rendező, Emmanuel Finkiel 2008-as, Nulle part terre promise (Sehol az ígéret földje) című alkotása tekintetében. Utóbbi részben Magyarországon forgott, ráadásul a különféle irányú migrációkat bemutató történet fontos része, hogy az egyik szereplő a tüntetésektől forrongó magyar földre érkezik.

Az Egy tisztességes ember ehhez képest egyenes vonalvezetésű, egy szálra koncentráló film, aminek eredeti címe jóval árulkodóbb: Nem vagyok szemét alak. A film elején könnyen hihetjük, hogy ezt a főhős által ártatlanul megvádolt, arab származású fiatal mondja, miközben próbálja az igazát bizonyítani. Valójában ő csak mellékszereplőként szolgál, mi pedig a felemelkedésre képtelen, egyre frusztráltabb Eddy (Nicolas Duvauchelle nagyszerűt alakít) bukását figyelhetjük. Nem könnyű néznivaló egy lesajnált, saját tehetetlensége által fojtogatott karakter reménytelen kitöréstörténetéről. Emiatt is jóval inkább juthatnak eszünkbe olyan filmek, mint a Mennyit ér egy ember?, az Én, Daniel Blake vagy a Hell Or High Water. Nem a karakterek reakcióit, mint inkább általános reménytelenségüket, lecsúszottságukat, helyzetük kilátástalanságát illetően. 

Finkiel filmje elején egy visszautasított, de jóravaló férfit látunk, akiről elképzelni sem tudnánk azokat a mélységeket, amikbe később sodorja magát. „Félreismert engem” – mondja a vége felé a férfinak, aki egy utcai támadás után alkalmazta őt, folyamatosan éreztetve, hogy szánalomból tesz így. A cím a sokkal érzékletesebb „Nem vagyok szerencsétlen” is lehetne: Eddy lecsúszása a lesajnált, magukra hagyott emberek zuhanása, folyamatos megaláztatások sorozata. Ahogy az igaztalanul megvádolt Ahmed esetében, róla is kialakít egy képet környezete, ő pedig ha szeretne, sem tud kibújni ez alól. Dühe figyelmeztetés: a legyalázott önérzet végül szörnyű pusztítást tud végezni. 

Némileg könnyedebb darab az Egy burka, egy nadrág (Cherchez la femme), ami klasszikus vígjátéksztorit mond újra. Hősünk ezúttal nem egyszerűen nőnek öltözik be: burkát ölt, hogy így szerelme mellett maradhasson. Erre a nemrég hazatért, váratlanul iszlámhívővé vált báty miatt van szükség, aki a vallás legrosszabb arcát mutatja: dogmatikus lett, családját elnyomná, a külvilágot gyűlölködve figyeli.

A film lehetne egy az Isten hozott Németországban című komédiához hasonló megúszós, píszí fárasztás, Sou Abadi célja viszont szerencsére nem ez volt. Így egy valóban belemenős, a problémák elől nem elforduló filmet figyelhetünk, ami tele van jobbnál jobb beszólásokkal. – Ne veszítsük el a reményt! – Akkor is ezt mondtad, mikor Homeini hatalomra jutott – halljuk például az Iránból menekült, középkorú házaspárt, akik a film legemlékezetesebb jeleneteit szolgáltatják. A vígjáték tele van zseniális karakterekkel, a történet pedig nem fél megmutatni a fanatikus hit negatív arcát, így a legkevésbé sem érezzük didaktikusnak a végeredményt. Mindenképp érdemes esélyt adni az Egy burka, egy nadrágnak.