A kortárs francia mozi számos ígéretes tehetséggel lepett meg bennünket az elmúlt pár évben. Akadnak köztük, akik már nemzetközi terepre merészkednek: a még mindig csupán 28 éves Xavier Dolan hasonló világsztárokkal készíti következő filmjét, a The Death and Life of John F. Donovant, mint Natalie Portman vagy Jacob Tremblay. Olyan alkotásai, mint a Tom a farmon, a Mommy és az Ez csak a világ vége Dolan markáns rendezői kézjegyről tanúskodnak. Családon belüli elidegenedésről, dominanciaharcba fúló kapcsolatokról senki nem beszél olyan hitelesen a fiatal francia filmesek közül, mint ő. Dolan tehát már bizonyított, mellette pedig említhetünk a nemzedékéből olyanokat is, mint amilyen a Nyerset rendező Julia Ducournau. Ők azok, akik már letették a névjegyüket, a nagyközönség pedig izgatottan várja, egyszeri csodáról vagy egy szép karrier indulásáról beszélhetünk-e.
Az idei, 8. Frankofón Filmnapokon is akadt példa már befutott alkotóra, illetve szárnyait bontogató tehetségre. Előbbiek közt említhető Albert Dupontel, aki a gall mozi régi motorosa, színészként a kilencvenes évek elejétől számos produkcióban láthattuk már. A hazai nézőknek sem ismeretlen: szerepelt Gaspar Noé emlékezetes Visszafordíthatatlanjában, illetve a Jean-Pierre Jeunet-féle Hosszú jegyességben is.
Utóbbihoz hasonló legújabb rendezése, ami tőle némiképp szokatlan módon posztvilágháborús dráma lett. Eddig inkább kétes színvonalú vígjátékokat készített, amelyek közül több Magyarországra is eljutott: legutóbb a 9 hónap letöltendő című komédiát láthattuk tőle. Az ottani börleszkszerű marháskodás alapján biztosan nem néztünk volna ki belőle egy ilyen filmet, mint a mostani. A Viszontlátásra odafönt ugyanis klasszikus társadalmi látlelet, a régi iskola képviselője. Az I. világháborút megjárt katonák küszködéseit szemlélve mintha csak egy nyolcvanas évekbeli filmet néznénk, mind a karakterkezelés, mind a történetmesélés a nagy elődöket idézi.
Hatalmas újításra így ne számítsunk, bár az előzetes – egy kislány ítélkezik a háborús bűnösök felett – erre engedett volna következtetni. A háborúban az állkapcsát elveszítő, édesapja elől különböző maszkokban bujkáló katona, illetve cimborája története olykor lebilincselő, összességében sokat próbált darab. Dupontel szokásához híven magára osztotta az egyik főszerepet. Még csak rosszul sem áll neki, hogy nem egy olyan félkegyelműt kell alakítania, mint mondjuk a 9 hónap letöltendőben. Érdemes hozzátenni, hogy a már a K. O. főszerepében is brillírozó Laurent Lafitte itt is emlékezeteset alakít, még ha az általa játszott karakter elbírt volna bővebb bemutatást is.
Az Egy tisztességes ember (Je ne suis pas un salaud) 2015-ös film, a hazai mozikat viszont sajnos elkerülte. Ez még szomorúbb a rendező, Emmanuel Finkiel 2008-as, Nulle part terre promise (Sehol az ígéret földje) című alkotása tekintetében. Utóbbi részben Magyarországon forgott, ráadásul a különféle irányú migrációkat bemutató történet fontos része, hogy az egyik szereplő a tüntetésektől forrongó magyar földre érkezik.
Az Egy tisztességes ember ehhez képest egyenes vonalvezetésű, egy szálra koncentráló film, aminek eredeti címe jóval árulkodóbb: Nem vagyok szemét alak. A film elején könnyen hihetjük, hogy ezt a főhős által ártatlanul megvádolt, arab származású fiatal mondja, miközben próbálja az igazát bizonyítani. Valójában ő csak mellékszereplőként szolgál, mi pedig a felemelkedésre képtelen, egyre frusztráltabb Eddy (Nicolas Duvauchelle nagyszerűt alakít) bukását figyelhetjük. Nem könnyű néznivaló egy lesajnált, saját tehetetlensége által fojtogatott karakter reménytelen kitöréstörténetéről. Emiatt is jóval inkább juthatnak eszünkbe olyan filmek, mint a Mennyit ér egy ember?, az Én, Daniel Blake vagy a Hell Or High Water. Nem a karakterek reakcióit, mint inkább általános reménytelenségüket, lecsúszottságukat, helyzetük kilátástalanságát illetően.
Finkiel filmje elején egy visszautasított, de jóravaló férfit látunk, akiről elképzelni sem tudnánk azokat a mélységeket, amikbe később sodorja magát. „Félreismert engem” – mondja a vége felé a férfinak, aki egy utcai támadás után alkalmazta őt, folyamatosan éreztetve, hogy szánalomból tesz így. A cím a sokkal érzékletesebb „Nem vagyok szerencsétlen” is lehetne: Eddy lecsúszása a lesajnált, magukra hagyott emberek zuhanása, folyamatos megaláztatások sorozata. Ahogy az igaztalanul megvádolt Ahmed esetében, róla is kialakít egy képet környezete, ő pedig ha szeretne, sem tud kibújni ez alól. Dühe figyelmeztetés: a legyalázott önérzet végül szörnyű pusztítást tud végezni.
Némileg könnyedebb darab az Egy burka, egy nadrág (Cherchez la femme), ami klasszikus vígjátéksztorit mond újra. Hősünk ezúttal nem egyszerűen nőnek öltözik be: burkát ölt, hogy így szerelme mellett maradhasson. Erre a nemrég hazatért, váratlanul iszlámhívővé vált báty miatt van szükség, aki a vallás legrosszabb arcát mutatja: dogmatikus lett, családját elnyomná, a külvilágot gyűlölködve figyeli.
A film lehetne egy az Isten hozott Németországban című komédiához hasonló megúszós, píszí fárasztás, Sou Abadi célja viszont szerencsére nem ez volt. Így egy valóban belemenős, a problémák elől nem elforduló filmet figyelhetünk, ami tele van jobbnál jobb beszólásokkal. – Ne veszítsük el a reményt! – Akkor is ezt mondtad, mikor Homeini hatalomra jutott – halljuk például az Iránból menekült, középkorú házaspárt, akik a film legemlékezetesebb jeleneteit szolgáltatják. A vígjáték tele van zseniális karakterekkel, a történet pedig nem fél megmutatni a fanatikus hit negatív arcát, így a legkevésbé sem érezzük didaktikusnak a végeredményt. Mindenképp érdemes esélyt adni az Egy burka, egy nadrágnak.
