Amennyire nem ismerjük még a vírust magát, annyira megismertük/kiismertük egymást az eltelt néhány hétben. Kétféle ember áll előttünk: a bajban összezáró és a bajból hasznot remélő. Éles a mezsgyehatár, köztes mező nincs – vagy itt állsz, vagy odatartozol. Ilyen egyszerű. Az egyik az életért harcol, a másikat a háború robaja élteti. Jószerivel már az újság is csak két dologról ír: a járványról és a járvány haszonlesőiről. Két műfaj uralja a lapot: a haditudósítás és a bűnügyi beszámoló. De hát minek is írna másról az újság? Ki olvasna ma derűs beszélgetéseket, illatos tárcanovellákat? Inter arma silent Musae – háborúban hallgatnak a múzsák.
Miközben odakint rügyezik a természet, dalra fakadtak az énekes madarak, a fáradt hírlapíró azon veszi észre magát, hogy ki se lát a borzalmas napihírek és a mocskolódó közlemények erdejéből. Nincs ez így jól. (Nem panaszként, de magunk közt elárulom, noha volt időm az eltelt évtizedekben hozzászokni alja emberek mocskos történeteihez, most, ezekben a hetekben erős rosszullét kerülget, amikor némelyikük „vírusos” megszólalásait kell tollhegyre tűznöm. Nem hittem volna, hogy egyszer kifogyok a nyomdafestéktűrő jelzőkből…) Istenem, mennyire elvadult a világ!
Vajon zárhatom-e még valamikor hasonlóképpen a cikkemet, ahogy esztendeje ilyenkor? „Ebéd után, cikkírás előtt még járok egy rövidet a kertben. Szeretnék egy nagyot harapni ebből a csiklandós, kora tavaszi Maglódból, hogy magammal vihessem a csöpp dolgozószobába. Ezt a nyitnikék-cinkés, földillatú békét szeretném belesimogatni valahogy a készülő újságcikkembe.”
