Erdélyben a helyzet változatlan – a bukaresti ítélőtábla most épp a gyergyóremetei székelyeket büntette. A községháza előtt álló öt zászlórúd közül háromról le kellett venni a lobogót, csak a román és az uniós maradhatott – a magyar, a székely és a községi zászlót betiltotta a bíróság. (Bizonyos Dan Tanasă, az AUR nevű magyarellenes párt politikusa másfél éve indított pert a gyergyóremetei székelyek ellen, és végül elérte, amit akart: a színmagyar települést megfosztották a jelképeitől.)
A szomorú aktusra több száz helybeli zarándokolt vasárnap délben a községháza elé. Míg kúsztak lefelé a lobogók, háromszor mondták el a miatyánkot és az Üdvözlégy, Máriát. A székely és a magyar himnuszt már a csupasz zászlórudak tövében énekelte a maroknyi székely. Sokak szemében könny csillogott.
Szívbe markoló volt, amit a polgármester mondott a ceremónia végén a tudósítónak: – A zászlókat eltesszük jó helyre. Ez nem marad örökre így. – Meg azt is mondta szegény, hogy az esetről tájékoztatni fogják az érdekvédelmi fórumokat. Érdekvédelmi fórumokat? Aztán közülük ki figyel oda egy székelyzászló-ügyre? Talán a lánglelkű „civilek”, az Amnesty International, a Magyar Helsinki Bizottság, a Társaság a Szabadságjogokért? Ugyan…
Pár éve egy március tizedikén, a székely szabadság napján én is ott voltam a marosvásárhelyi Postaréten. A szónoki kérdésre – Mit kíván a székelység? – a válasz így szólt: „Saját, évezredes jogait ősei földjén.” És amikor fölharsant, „Tűrjünk-e tovább?”, sok ezer torokból mennydörgött a válasz: „Nem, nem, soha!”
Most, hogy ott maradtak azok a csupasz zászlórudak, bennem ez a pillanat jött elő.
