Hatévesen éltem meg „az ötvenhatot”. Első elemibe jártam azon az őszön. Illetve hát addig jártam, jártunk, amíg lehetett… Viszont kis túlzással mindenre emlékszem, ami akkor körülöttem történt. A nagy idők koraéretté teszik a gyerekembert. A négyemeletes, visszhangos, körfolyosós Kertész utcai bérházban, ahol laktunk, a reggeli kapunyitástól az ószeres-rikoltozáson át a sűrű gyereksírásig eseménytelenül mentek a napok, ám egyszerre megváltozott minden. Mint amikor a színházban új felvonás következik, a szereplők ugyanazok, csak éppen mást adnak elő, mint előtte.
Az a különös reggel máig tisztán előttem van, amikor a viceházmester Gizi néni bekopogott hozzánk az első emelet kettőbe, majd szinte ráförmedt az ajtót nyitó édesanyámra:
– Csak nem az iskolába öltözteti ezt a gyereket, Nusi!? Forradalom van odakint, nem tudja? Forradalom! Éjszaka már lőttek…
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!