„Ha Brüsszel fütyül is, mi úgy táncolunk, ahogy mi akarunk” – a miniszterelnök teljes ünnepi beszéde

Orbán Viktor ünnepi beszédében kijelentette, elsők voltunk, akik Európát védtük a migrációtól, és elsők voltunk, akik békét javasoltunk háború helyett.

Jó napot, veszprémiek! Jó napot, Magyarország!

Ma a világ minden pontján emlékeznek és ünnepelnek az ott élő magyarok. A magyar szabadság napján innen, Veszprémből köszöntjük a magyarországi, a Kárpát-medencei és a teljes világ magyarságát! Október 23-át jöttünk ünnepelni, de igazság szerint Veszprémbe egy nappal korábban kellett volna jönnünk. A veszprémiek ugyanis nem vártak a pestiekre, hanem önállóan, már 22-én megalapították forradalmi szervezeteiket, és világgá kiáltották követeléseiket. Előbb ébredtek. Nem lepődünk meg ezen, Veszprém már csak ilyen, szeret a dolgok elébe menni. Ez így volt már ezer évvel ezelőtt is, Veszprém elől ment a keresztény városalapítások idején is, így és ezért lehetett első királynénk, Gizella otthona ez a vár, és így volt ’56-ban is: itt, Veszprémben már október 23-án kalapáccsal bontották a vörös csillagot.

Magyarország minden városának és falujának megvan a maga 1956-ja. És mindegyik szolgál valamilyen tanulsággal. És mindegyik része a mi nagy közös ’56-os szabadságharcunknak. Ezért nemcsak igazságtalan és lekezelő, de egyenesen hiba, ha valaki 1956-ot csak a rivaldafényben álló fővárosunk forradalmának látja. Ezért méltó és igazságos, hogy ma itt, Veszprémben hajtunk fejet az ’56-os szabadságharcosok emléke előtt. Isten éltesse a veszprémieket!

A pontos számok nem ismeretesek. Úgy tartják, az utcai harcokban és sortüzekben mintegy háromezren estek el, húszezren sebesülhettek meg, a kommunista megtorlás pedig több mint kétszáz embert küldött halálba, 13 ezret pedig börtönbe. Elmenekült az országból kettőszázezer magyar. A börtönben megtorlást szenvedők és kivégzettek története egytől egyig különálló, megrázó és tanulságos dráma. Micsoda magyar arcok, jellemek és magyar sorsok! Sokszínűségük önmagában is bizonyítja, hogy ’56 valóban az egész nemzet nagy közös szabadságharca volt. Végeztek ki papot, munkást, földművest, tanárt és kommunista pártvezetőt is. Időset, fiatalt, férfiakat és nőket, budapestieket és vidékieket. Egy egész nemzet állt a vérpadon. 

Veszprém hős mártírjának, Brusznyai Árpádnak a története a legmegrendítőbbek és legtanulságosabbak közül való. Egyetemi klasszika-filológus, aztán középiskolai tanár Veszprémben, az ifjúság tanítója és a fiatalok pártfogója. Az a fajta szellemi ember, aki értette az idők szavát, és tudta, ha újra nekünk, magyaroknak oszt lapot a történelem, akkor azt fel kell venni, bűn lenne talonban hagyni. Ő is megértette, hogy 1956 az európai Magyarország hosszú időkre utolsó esélye, hogy kiszakítsa magát az európai kultúrát, a keresztény civilizációt és a nemzetek létjogát tagadó bolsevik szocializmus világából. Ahogyan az egy évvel korábban, 1955-ben az osztrákoknak sikerült is, amikor onnan kivonultak a szovjetek.

Brusznyai is tudta, zárnak az ajtók. Ha most nem sikerül kiszállnunk, az egész országot bevagonírozzák abba a szovjet kísérletbe, amely kommunista embertípust, kommunista társadalmat és szovjet birodalmat akart létrehozni. 

És csak a Jóisten tudja, hogy túléli-e, s ha igen, milyen elváltozások mellett éli túl a szovjet megszállást a magyar nemzet, amely ezer éven át féltve őrizte nyelvét, kultúráját, szellemét, szokásait, teljes létformáját. Nem volt más választás, meg kellett próbálni. Ez a világos gondolat, a komoly történelmi számvetés az oka, hogy a magyar ’56-os forradalom és szabadságharc nem artikulálatlan üvöltés, nem az elnyomottak dührohama, nem a bosszúért lihegők zihálása és nem is a szabadságvágy zabolátlan kitörése volt. A magyar forradalom minden lélegzetelállító hősiessége, halált megvető bátorsága mellett is józan, mértéktartó és felelősségteljes mozdulat volt. A forradalom maga volt a magyar géniusz felvillanása, s ennek volt igazi, hamisítatlan, tőrőlmetszett megtestesülése Brusznyai Árpád története.

Csak 32 éves, elismert vezető, aki vállalja, amit vállalni kell. De óvja a fiatalokat, nem akarja, hogy a magyar ifjúság drága vérével bárki meggondolatlanul rendelkezzen. De nem engedte a diktatúra martalócaival szembeni mégoly jogos utcai elégtételt sem. Megvédte őket a lincseléstől, gátat vetett az indulatoknak, megzabolázta a kötőfékét ledobni készülő ösztönöket. 

A szabadságharc leverése után a kommunisták kivégezték. Nem azért ölték meg, mert bűnös volt, hanem éppen azért, mert ártatlan. Brusznyai Árpád sorsa igazi magyar sors. A mi sorsunk. Felebarátainkért érzett felelősség, kérlelhetetlen igazmondás, tettrekészség, az ellenségeinkkel szembeni méltányos bánásmód. A magyar lovagias nép, néha túlságosan is, az észszerűség rovására menően is az. Ezért fordul elő velünk újra és újra, hogy végül azok törnek ellenünk, akiket korábban megmentettünk vagy éppen védjük őket.

Ma is elsők voltunk, akik Európát védtük a migrációtól, és elsők voltunk, akik békét javasoltunk háború helyett, amellyel megmenthettük volna százezrek életét. S ma is elsők és egyetlenek vagyunk, akik vissza akarják tartani az európai népeket, hogy önként, dalolva és vakon meneteljenek bele egy újabb, még nagyobb háborúba.

Köszönetet, méltánylást, jóakaratot sohasem, gáncsot, hátbatámadást, baráti tüzet viszont gyakorta kaptunk. A magyar sors olyan mintázata ez, amely időről időre ismétli önmagát. Nem vigasztal bennünket, hogy a nyugatiak most megehetik, amit főztek maguknak. Brusznyai Árpád 33 éves volt, amikor kivégezték. Testre szabottan illik rá Lukács evangéliu­ma, amelyben Pilátus azt kérdezi a Jézus keresztre feszítését követelőktől: „De hát mi rosszat tett? Semmi vétket nem találok, amiért halálra kellene ítélnem.” S valóban ártatlan volt, megölték, köntösére kockát vetettek, aztán még az emlékét is üldözték, hogy végleg kitöröljék Veszprém város történetéből. És ez sikerült is, három évtizeden keresztül. Emlékszem, a gimnáziumi éveink alatt sohasem hallottuk Pongrátz, Tóth Ilona vagy Brusznyai nevét. De hallottuk az őket börtönbe küldő, halálra ítélő, emléküket titkosító gyilkosok nevét. Barátaim! Ám régi bűnnek hosszú az árnyéka. És ha a bűnt egy egész nemzet ellen követik el, az akkora árnyékot vet, amelynek hetedíziglen sem látni a végét. 

Ma már tudjuk, kik voltak Brusznyaiék, de már kimondani sem vagyunk hajlandóak a gyilkosok nevét. Övék a megvetés és a felejtés, Brusznyaiéké a főhajtás és az örök emlékezet. Dicsőség ’56 hőseinek!

A dicsőség nem jelenti azt, hogy kényelmesen elsétálhatnánk a kínos tanulságok mellett. A mi nemzetünk elég erős, hogy hibáival is szembenézzen. Tudjuk, hogy a hazaárulók is a mi nemzetünk részei, ők is benne vannak a történelmünkben, mint a balsors a Himnuszban. Ahol magasság van, ott mélység is van, s ezt a törvényt a mégoly dicsőséges és tekintetes Veszprém városa sem írhatja felül. Október 23-át itt is november 4-e követte. Brusznyai elsőfokú, életfogytiglani ítélete után a megyei első párttitkár kért súlyosbítást innen, Veszprémből – ahogy írta: „a megye kommunistái és becsületes dolgozói nevében”. Nem felejtjük el ezt sem.

1956 végül 1990-ben győzött. Mi, akik ott voltunk, akik a politikai csatákat vívtuk a Szovjetunió és a kommunista pártvezetés ellen, jól emlékszünk. 1956 öröksége nélkül nem győzhettünk volna. A szabadság nevében harcoltunk, és a szabadságharcban kivégzettek adták kezünkbe a legerősebb fegyvert. Mert akikkel 1989-ben szemben álltunk, azokat az ’56-ban magyarok ellen elkövetett bűnök emelték hatalomba, és ezért hatalmuk ingatag lábakon állt. A rendszerváltáskor a kommunistáknak csak akkor volt esélyük ép bőrrel és a politikai jövő pislákoló reményével átlépni a demokrácia korszakába, ha előbb bevallották a legnagyobb bűnüket, s amint bevallották, elvesztették a hatalmukat. Nyilvánosan kellett eltemetniük az addig titkolt áldozatok földi maradványait, de amint eltemették a testüket, kiszabadult a lelkük, és ott lebegett a Magyar Szocialista Munkáspárt vezetőinek feje felett. Ahogy a nemzet alaptörvénye mondja, idézem: „ezek bűnöző szervezetek voltak, és vezetőik el nem évülő felelősséggel tartoznak az ’56-os forradalom vérbe fojtásáért is”. 

S ha jól látom, az MSZMP utódpártja már mikroszkopikus méretű. És nincs kétségem, hogy az utolsó kommunisták menekülőútjaként megtervezett utolsó baloldali párt is ott végzi majd, ahol ’56 szelleme szerint végeznie kell.

Nekünk 1989-ben csak az volt a dolgunk, hogy befejezzük azt, amit az ’56-osok elkezdtek. Hogy megmutassuk, harminc év kényszerű hallgatás nem azonos a megbocsátással, és hogy a számlát, a történelmi számlát előbb vagy utóbb meg kell fizetni. Nekünk csak annyi bátorságot kellett összegyűjtenünk, hogy rájuk mutassunk, és elkiáltsuk magunkat: „a király meztelen,” és nem kerülheti el az emberek ítéletét. Az ítéletet – Brusznyai szellemét követve – szabad és demokratikus választásokon mondták ki, ahol bárki elindulhatott, még a kommunisták is. Harminc évvel később is tart még a vita, hogy az igazságtétel ügyében utóbb erélytelen demokráciát látva, helyesen döntöttek-e akkor a magyarok. Akárhogy ítéljünk is, az bizonyos, hogy úgy szabadultunk ki a szovjetek megszállása alól, és úgy váltottuk le a kommunistákat, hogy Magyarországon nem volt polgárháború, egyetlen emberéletet se vesztettünk, s ha kínnal és keservesen is, de elkerültük Magyarország gazdasági és politikai összeomlását. Sőt a mai napig Magyarország az egyetlen ország Európában, ahol 33 év alatt egyszer sem kellett előre hozott választást tartani, s máig mi vagyunk a legbiztonságosabb és legstabilabb ország egész Európában.

Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd

1956 győzött, és mi visszacsatlakoztunk az európai népek közösségébe. Ez is része a történelmi elégtételnek. De az is igaz, hogy a hely, Európa, ahová visszaérkeztünk, már nem az a hely, ahonnan kiszakítottak bennünket. S úgy látom, egyre kevésbé az. Szabadságot akartunk, szabadok is vagyunk, és Európa is a szabadság jegyében egyesült. De most szembe kell néznünk azzal, hogy mást értünk szabadság alatt, és különbözőképpen képzeljük el a szabad világot is. Innen nézve úgy fest, mintha a nyugatiak számára a szabadság valamiféle menekülést jelentene. Szabadulj meg önmagadtól! Szabadulj meg attól, aminek születtél, de legalábbis változtasd meg azt, aminek születtél! Nődd ki a múltadat, mint egy gyermekbetegséget! Válts nemet! Válts nemzetet, de legalábbis hagyd magad mögött: válts identitást! Cseréld az ki összes alkatrészedet, és rakd össze magad a legújabb divat szerint, és akkor szabad leszel. 

Mi itt, Magyarországon éppen az ellenkezőjére vágytunk. Arra vágytunk, hogy végre azok lehessünk, akik vagyunk.

A gondolat, hogy ne legyek férfi, ne legyek magyar és keresztény se legyek, olyan, mintha a szívünket tépnék ki. Nekünk a szabadság nem menekülés önmagunk elől, éppen ellenkezőleg: a szabadság megérkezés, hazatalálás. Vállalás. Az légy, aki vagy! Vállald, hogy magyarnak születtél, kereszténynek születtél, nőnek vagy férfinak születtél. Apádnak és anyádnak vagy a gyermeke, a férjednek és a feleségednek vagy a társa, lányodnak vagy fiadnak vagy a szüleje. Vállald, hogy barát vagy, és hogy a hazád fia, hazafi vagy! Erről se ’56-ban, se 90-ben, se ’23-ban, se Moszkva, se Brüsszel kedvéért nem voltunk és nem vagyunk hajlandóak lemondani.

Nekünk a szabadság életösztön. A családom, a barátaim, a hazám, ez mind én vagyok. A magyar ember számára a szabadságharc nem olyasmi, amit vállalhat vagy eldönthet. A szabadságot védeni kell, különben elveszünk. Így volt ’56-ban, 1990-ben, és így van ma is. Ilyen egyszerű. Tudták ezt mind a régi nagyok, István királytól fel, egészen az ’56-osokig. A magyar ezért szabadságharcos nemzet. És a magyar nemzet életstratégiájának lényege éppen az, hogy mi minden megszálló birodalom sírjánál ott állunk.

Arról is beszélnünk kell, hogy mai életünkben is felbukkannak olyasféle dolgok, amelyek a szovjet időkre emlékeztetnek. Igen, előfordul, hogy a történelem ismétli önmagát. Szerencsére ami először tragédia volt, másodjára legfeljebb komédia. Szerencsére Brüsszel nem Moszkva. Moszkva tragédia volt, Brüsszel csak egy rosszul sikerült kortárs paródia. Úgy kellett táncolnunk, ahogy Moszkva fütyült. Ha Brüsszel fütyül is, mi úgy táncolunk, ahogy mi akarunk. S ha nem akarunk, akkor nem táncolunk.

De az elvtársi kioktatás változatlan, csak most kondicionalitási eljárásnak hívják. A Magyarországgal szembeni pártmegrovást most brüsszeli jogállami eljárásnak nevezik. És nem a tankok gurulnak be Keletről, hanem a dollárok gurulnak be Nyugatról – ugyanoda és ugyanazokhoz. A nagy különbség az, hogy a Szovjet­unió reménytelen volt, az Európai Unió még nem az. Igaz, hogy magára engedte a migrációt, és igaz, hogy nem tudja kihúzni a lábát a háborúból, amelybe meggondolatlanul belelépett. És az is igaz, hogy olyan vezetőkre bízta a sorsát, akik képtelenek megvédeni biztonságát, szabadságát és jólétét. Moszkva javíthatatlan volt, de Brüsszel és az Euró­pai Unió még megjavítható, még lesznek európai választások. Európa még él, lélegzik, testé­ben még dolgozik az életerő, amint azt Veszprém város mint Euró­pa kulturális fővárosa oly fényesen és meggyő­zően mutatja. Brusznyai Árpád, az ­’56-os veszprémi hősök otthona ma Európa kulturális fővárosa. Kell-e ennél nyilvánvalóbb biztatás a jövő évi európai parlamenti választásokra?

Híres fotók őrzik az emlékét, hogy ahol a halál érte a felkelőket, ott gyertyát gyújtottak, és üzeneteket helyeztek el. A leghíresebb ilyen fotón ez állt: „Ígérjük, nem haltatok meg hiába.” Ezért vagyunk itt ma is, hogy emlékeztessük magunkat a régi ígéretünkre. Az ’56-osok áldozata csak akkor nyer értelmet, ha a magyar szabadságot mi is védjük, éljük és örökül hagyjuk. Ők akkor nem haltak meg hiába, ha mi nem élünk hiába. Ha olyasmit adunk a világnak, amit csak mi adhatunk. Veszprém ebben jól áll, éppen ezt teszi. Megmutatja, milyen a világ, ha magyar szemmel nézed, ha magyarul fested, ha magyarul énekled. Veszprém ma megmutatja egész Európának, milyen is a magyar kultúra, milyen is a szabadság, ha magyar.

Azért vagyunk erre képesek, mert nem tévesztettük szem elől a megmaradás legfontosabb törvényét. Mi még tudjuk, hogy a múlt nem mögöttünk van, hanem alattunk. Azon állunk. Az 1956-os szabadságharc 67. évfordulóján tisztelettel fejet hajtok az ismert és ismeretlen hősök, valamint azon honfitársaink becsülete előtt, akik több évtizednyi megpróbáltatás és szenvedés dacára sem adták fel, s akik mindannyiunknak példát mutattak.

Éljen a magyar szabadság, éljen a haza! A Jóisten mindannyiunk fölött, Magyarország mindenekelőtt! Hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok!

Borítókép: Orbán Viktor miniszterelnök (Fotó: Miniszterelnöki Sajtóiroda/Benko Vivien Cher)