Pár napja áramszünet volt a környékünkön. Nem az a hivatalos, előre bejelentett kikapcsolás, amikor az ember számol a kényelmetlenségekkel, hanem egy olyan hirtelen jött, goromba áramstop. Az egyik pillanatban még működik minden, aztán meg puff, dermedt sötétség meg ami vele jár. Ott állsz ijedten, esetlenül, az urbanizáció áldozataként, nemcsak fény nincs, minden kikapcsolt: fűtés, hűtés, csengő, riasztó, amit csak el lehet képzelni, tévé, rádió, internet semmi nincs, a mobiltelefon is lemerülni látszik… Tiszta világvége.
Mit tesz ilyenkor a városi ember? Szerencsétlenkedik. Toporog jobbra-balra, gyertyát, gyufát keresgél (persze semmit nem talál), később eszébe jut, telefonálni kellene valami illetékesnek, Elműnek, hibaelhárítónak, tudomisén, hogy most mi van, hogy van – ám még a számot sem tudja a nyomorult. (Hogy majd megnézi az interneten? Milyen interneten, ember?…) És közben a nagy ráébredés, hogy akkor most mi lesz, Máriám!
Hogy áram nélkül is van élet? Már hogyne lenne! Sőt ilyenkor izgalmas igazán. Ha leáll a technika, az ember riasztani kényszerül saját, elcsökevényesedett értelmét. Merthogy valahol a mélyben van ám neki, csak az idők során túlontúl rábízta a technikára a volánt. Hát most maga kénytelen vezetni… Magunk közt szólva, nem is árt egy kis áramszünet az ellustult szellemnek, sőt néha kifejezetten jót tesz egy kis gyűrődés. Ráébreszti az embert, mi mindenre képes, ha riadót fúj a szükség. Ilyenkor kapcsol a lelemény. Én például azt sütöttem ki – ha már várakozásról van szó –, meggyújtom az adventi koszorú első gyertyáját. Persze a koszorút sem találtam. Míg bosszankodtam, megjött az áram.
