Hetvenhárom éve, 1947. november 26-án hajnalban a régi Gyűjtőfogház udvarán végezték ki Jány Gusztáv vezérezredest, a második magyar hadsereg főparancsnokát. A népbíróság, mint működése során oly sokszor, koncepciós ítéletet hozott. Egy olyan katonaembert küldött a halálba, akit életében mintának tekintett, aki csak ismert. A Ludovikán kiváló eredménnyel végzett, szálfatermetű ifjú tiszt, aki már az első világháborúban kitűnt bátorságával, hazaszeretetével (s persze nem csatlakozott Kun Béla vöröseihez), számos formában kiállt a trianoni arculcsapás ellen.
A honvédség példaképét a kormányzó is nagyra értékelte, nem véletlenül bízta rá a második hadsereg vezetését. Arról nem Jány tehetett, hogy alig képzett, rosszul felfegyverzett csapatainak esélye sem lehetett megállítani a Donnál a többszörös túlerőt a kegyetlen télben. A szörnyű veszteségek nem az ő vétkei.
Hazatérése után visszavonult, nem volt hajlandó szolgálni sem a nácikat, sem a nyilasokat. A megszállás elől Nyugatra menekült, s bár az amerikaiak felajánlották, tartson a Horthy-csoporttal, nem élt a lehetőséggel. 1946-ban önként hazatért, bár pontosan tudta, mi vár rá. Azt mondta, ha egyetlenegy ártatlanul vádolt magyar katonának könnyít azzal, hogy elmondja, mi történt a Donnál, bármi történjék is vele, vállalja. Katona volt, nem háborús bűnös. Tárgyalása előtt a Szabad Nép formálta a közhangulatot: doni hóhérnak, 140 ezer honvéd gyilkosának nevezte. Jellemző, hogy a kötél általi halált szovjet kérésre enyhítették golyóra… Amikor barátai megkérdezték tőle, honnan az ereje, így válaszolt: „Nem én vagyok erős, hanem aki mögöttem áll, Krisztus”.
