Derűsen kezdődött az Országgyűlés hétfői ülésnapja. A párbeszédes Tordai Bence a napirend előtti felszólalásában arról panaszkodott, hogy a hétvégén egy provokátor zavarta meg pártjának rendezvényét. Az innovációs minisztérium államtitkára erre azt válaszolta, Tordai alighanem féltékeny, mert versenytársat kapott.
Tényleg vicces, hogy épp a tenyérbemászó Tordai Bence mutatványos áll elő ilyen sérelemmel. Ha választanom kellene, ki a magyar parlament legriasztóbb politikusa, az űzött tekintetű Tordai Bence biztosan ott lenne a jelöltjeim között. Megrázó élmény. Ha újranyitna a Lipót, valószínűleg kórtermet neveznek el róla. Vagy a gumiszobát. A túlmozgásos atléta akut rohamairól az első írásos emlék még 2013-ból való. Egyik kunsztja során valami zavaros molinót feszített ki a Lánchídra, reménykedve, hogy ezért elviszik a rendőrök, csakhogy a kutya se foglalkozott vele. A kudarc nem szegte kedvét. Volt, hogy a szónoki pulpituson egy végtelenített „CÖF-ögéssel” jelezte előrehaladott állapotát. Máskor ápolóit kijátszva Tarlós István fatelepítési ünnepségén mutatta volna be esedékes attrakcióját, ám a volt főpolgármester bekapcsolt megafonjával találta magát szemben. Köpni-nyelni nem tudott szegény. (Rutinos botrányszervezők is kiesnek a ritmusból, ha saját módszereikkel találják magukat szemben.)
Azt maga a kétségbeejtő ember sem vitatja, hogy az ellenzék lételeme a botránypolitizálás. Egy ízben el is kotyogta, jelentéktelenek lennének a parlamentben trágárkodás és botrányok nélkül, csak így ér el az ellenzéki képviselők üzenete az emberekhez. Botrányok nélkül senkit sem érdekelnének. Stimmel.
