Akkor, 1989-ben a korszakos események sodrában (Nagy Imre újratemetése, Kádár halála, határnyitás az NDK-s menekültek előtt, az MSZMP megszűnése, a köztársaság kikiáltása stb.) szinte elsikkadt a hír: Németh Miklós miniszterelnök – épp harminc éve, november 21-én – bejelentette, Magyarország államadóssága az év végére eléri a húszmilliárd dollárt. Ki figyelt oda akkor ilyen apróságra?
A kormányfő voltaképp ennek a húszmilliárdnak köszönhette egy évvel korábbi kinevezését. Grósz Károly pártelnök és cimborái ugyanis, bár bigott kommunisták voltak, a kavaráshoz nagyon értettek. (Talán épp ezért.) Vele, a közgazdász végzettségű fiatal miniszterelnökkel akarták elvitetni az akkor már nyilvánvaló gazdasági összeomlás nyomán várható balhét. „Nagyvonalúan” megtették kormányfőnek – ha egy szakember nem tudja megoldani a káoszt, akkor ugye, mi sem lehetünk hibásak, kuncogtak magukban az elvtársak. Az igazi hunyó persze a korábbi pártvezér, Kádár volt, aki a 70-es évek elején bedőlt Fekete János – a Svarci – jegybankalelnök álságos szövegének: ő majd a kapcsolatai révén szerez olcsó hitelt. Ez olyan jól sikerült, hogy 1973 és 1989 között az államadósság 2 milliárdról 20 milliárdra emelkedett.
Németh Miklós persze pontosan tudta, hogy a szocializmusnak már harangoztak, a rendszer a kölcsönökkel is csak ideig-óráig tartható fenn. Az mondjuk nem volt elegáns tőle, hogy a kerekasztal-tárgyalásokon az ellenzékieket győzködte: az állampárttal „közösen” keressék a megoldást. Értsd: osztozzanak a balhéban.
A balhét – az adósságot – végül persze mi, kétkeziek vittük el. Az elvtársak csak a szajrét.
