Nemrégiben jelent meg Henry Kissinger legújabb könyve Does America Need a Foreign Policy? címmel. Kissingertől a kérdés maga furcsának tűnik. Szüksége van-e Amerikának külpolitikára? – kérdezi az amerikai diplomácia egyik legismertebb korábbi vezetője. Az olvasó megnyugtatására előre is elárulom, hogy a válasz igen. A kérdés csak az, milyen külpolitikára, milyen diplomáciára lesz szüksége az Egyesült Államoknak ahhoz, hogy a XXI. század új követelményeinek megfeleljen.A német születésű Kissingernek hatalmas befolyása volt az amerikai diplomáciára Richard Nixon és Gerald Ford elnöksége alatt. Ő rendezte el 1972-ben Nixon kínai útját, ami lényegében megnyitotta az addig elzárt kommunista Kínát a világnak. Mint külügyminiszter, Kissinger elérte azt a diplomáciai sikert, hogy az Egyesült Államok befejezze beavatkozását a délkelet-ázsiai konfliktusban, s ezért Nobel-díjat kapott. Habár Kissingert főleg államférfiként ismerik, minden munkáján átérzik az európai diplomáciai történelem mély ismerete és az úgynevezett reálpolitika iránti érdeklődése.Diplomáciai tevékenységében Kissinger megpróbált reális külpolitikát folytatni, amiért kritikusai a hetvenes években gyakran elítélték. Saját véleménye szerint a konzervatívok olyan külpolitikával szerettek volna, mintha az egy (a Szovjetunió elleni) keresztes háború lett volna. A liberálisok ugyanazt a külpolitikát teljesen morális alapokra kívánták helyezni. „Talán túl erőszakos voltam a liberálisok szemében”, mondta Kissinger egy közelmúltban adott interjújában, és „túl békülékeny a konzervatívok szerint”. Mint mindig, Kissinger ma is globális gondolkozó marad, és érdeklődése az egész világra kiterjed. Így a korábbiakhoz képest aránylag rövid, háromszáz oldalas könyve hét fejezetben összefoglalja, amit Kissinger professzor érdemesnek talál mondani a világpolitika jelenlegi és jövőbeli helyzetéről. Mint azt egy amerikai kritikus megjegyezte, ezt a könyvet Kissinger nem azért írta, hogy a könyvtárak polcain porosodjon, hanem azért, hogy a jelenlegi Bush-adminisztráció tanuljon belőle, és eszerint irányítsa külpolitikáját az elkövetkező négy évben.A hét fejezet magában foglal minden mai külpolitikai problémát, a globalizációtól a crisis managementig, beleértve Amerika mai és jövőbeli kapcsolatait Afrikával, Kínával és a közel-keleti területtel ugyanúgy, mint a közép-amerikai országokkal. De a közép-európai olvasó részére sokkal érdekesebbek Kissinger gondolatai az európai kontinensről és annak jövőjéről. Le kell szögezni, hogy Kissinger konzervatív álláspontot képvisel, és teóriái nagyon távol vannak attól, amit a clintoni külpolitika a kilencvenes években próbált megvalósítani. Kissinger szerint a NATO mint katonai és biztonsági tömb, biztosítási kötvény (insurance policy) marad egy, a jövőben újra feltámadható orosz imperializmussal szemben. Az amerikai szenátus szerint a legfontosabb érv amellett, hogy a három közép-európai országot felvegyék a NATO-ba, az volt: mindenkorra véget vetni a stratégiai vákuumnak, amely az elmúlt évszázadban Oroszországot és Németországot egyaránt birodalmuk területi kiterjesztésére csábította. Kissinger nyilvánvalóan a NATO oldalán áll.Kissinger elveti azokat az érveket is, amelyek a rakétavédelmi rendszer bevezetésének szükségességét akármilyen alapon ellenzik. A liberálisok szerint egy ilyen védelmi rendszer hibás, vagy talán bűnös is, a világot inkább védelem nélkül kellene hagyni, mint a még meg nem határozott ellenségnek fegyveresen ellenállni. Kissinger azonban úgy véli, az Egyesült Államoknak már ma is szüksége van arra, hogy megvédje magát bármely ellenségtől, amely a jövőben olyan nukleáris rakétát tud kifejleszteni, amivel Amerika vagy szövetségesei területét veszélyezteti. Ebben a pillanatban Kissinger nem találja szükségesnek, hogy egy ilyen potenciális ellenséget megnevezzen.Ami az orosz–amerikai kapcsolatok jövőjét illeti, Kissinger két fontos elemet lát. A Nyugatnak respektálnia kell Oroszország szerepét a jövőbeli nemzetközi rendszerben, és megadni Moszkvának azt az érzést, hogy részt tud venni nemzetközi határozatokban, főleg azokban, amelyek saját területi biztonságát érintik. A Putyin-kormány szerinte ugyanattól a kisebbrendűségi komplexustól szenved, mint Jelcinék a Szovjetunió feloszlása után. Nehéz elviselni azt a megaláztatást, amelyet az okoz, hogy ma Oroszország másod- vagy harmadrendű gazdasági és katonai hatalommá vált, és csak a még meglévő, de már elavult nukleáris rakétáival való fenyegetés ad neki „nagyhatalmi” státust.Nagyon fontos hiánya Kissinger könyvének, hogy majdnem teljesen elkerüli a csecsen kérdést. Amíg az orosz hadsereg Putyin rendeletére szabadon garázdálkodik Csecsenföldön és atrocitásokat követ el a csecsen civil lakosság ellen, az amerikai–orosz kapcsolatok nem lehetnek normálisak annak ellenére, hogy üzleti körök annak próbálják beállítani. Csecsenföldet nem lehet összehasonlítani a koszovói helyzettel, mert nemzetközi jogilag Oroszország szuverenitása alá tartozik. Azonban az ott történő atrocitásokkal nem foglalkozni még a reálpolitika megszorításai ellenére sem megengedhető.Kissinger szerint nagy probléma az, hogy a mai amerikai generáció nem tekinti a külpolitikát nemzeti érdeknek. Az átlag amerikai nem érdeklődik a külföldi események iránt, az amerikai iskolák elhanyagolják azokat a tárgyakat, amelyek a fiatalság érdeklődését felkeltenék a külföld iránt, mint történelem, földrajz vagy az idegen nyelvek elsajátítása. Tehát a mai fiatalságot – a hatvanas évek generációját – inkább a hirtelen meggazdagodás érdekli, míg szüleik legnagyobb ambíciója az volt, hogy washingtoni kormányállást töltsenek be.Mit hoznak a XXI. század első évtizedei? Kissinger szerint a közeljövőben Amerika marad az egyetlen „superpower”. Ennek megfelelően a világ más országai haraggal vagy irigységgel reagálnak Amerika vezető szerepére. George W. Bush elnökké választása előtt azt ígérte, hogy Amerika kevesebb fölényességet és több megértést fog mutatni a világ más országaival szemben. Ha ez valóban úgy lesz, reményt ad arra, hogy a világ elfogadja Amerika vezető szerepét úgy gazdaságilag, mint katonai területen.Ez a könyv lényegében lexikona azoknak a dilemmáknak, amelyekben Amerika találja magát a világ más részeivel való kapcsolatában a huszonegyedik század küszöbén. Mint mindig, Kissinger professzor világosan és érthetően ír olyan kérdésekről, amelyek mindenkit érdekelhetnek, aki az összetett amerikai mentalitást meg akarja érteni.
Ha Magyar Péter valóban elkövette a bűncselekményt, akkor nincs helye a közéletben