Tartalmában azonban – köszönhetően a baloldalnak – olyan alpárian balkáni, hogy még a lőporszagú macedón hegyek is szívesen visszhangozzák. Emlékeznek még a túloldal ’98-as választási vereségének éjszakájára? Horn Gyula saszszézva viktoriázott: Győztünk! És vesztettek. Valóban, ők nem tudnak veszíteni. Nem tudnak kezet nyújtani, és azt mondani, úgy amerikai módra: Gratulálok, mától ön az én elnököm is, dolgozzunk együtt az országért! Nem, erre képtelenek. Ahogyan képtelenek voltak Mádl Ferencet első körben, nemzeti konszenzussal megválasztani, úgy hiányzik belőlük a vesztesek eleganciája, valami nagyon emberi. Sőt, az államelnököt ért megalázó, méltatlan és példátlan procedúrájuk után még ők értetlenkedtek. És most újra „nemzeti összefogásról” szónokolnak. Nemhiába mondta egykor Ronald Reagan: a kommunisták tényleg csak az erőből értenek.
Valójában három éve folyik már az áldatlan hevületű, romboló hatású, permanens választási küzdelem. A miniszterelnöknek soha nem bocsátják meg azt a bizonyos június 16-i beszédet. Az akkori félelem máig a zsigereikbe hatol. Most ismét a sarokba szorult a vörös kiskakas. Lenyelte már az aranytallért, privatizálta a tüzet, vizet, s gyomrában van már a mérges fullánkú médiadarazsak serege is. Már csak a császár bugyogójába kellene bekerülnie...
A PÁRT, amelyet csak a rablott konc tartott össze, mára felélte összes tartalékát. Utolsó mentsvára egy bankár, egy zaftos csekkfüzet, amellyel úgy érzi, ki tud törni a szorításból. De a pénz nem minden! Ötlettelenek, szellemtelenek, arrogánsak és gyávák, ezért javaslom – a népszerű rádiós műsor mintájára –, köszönjük meg nekik, hogy akaratlanul is hozzásegítik a polgári oldalt egy esetleges választási győzelemhez. Íme azok, akiknek nagyon sok hálával, köszönettel és keresztényi megbocsátással tartozunk.
Köszönjük az úgynevezett liberálisoknak:
Göncz Árpádnak az Árpi bá-s köszönetet. Tamás Gáspár Miklósnak az életutat: demokratikus szalonnától a trockista kutyáig. Kuncze Gábornak a szakértői gulyásliberalizmust. Demszky Gábornak a Gyorskocsi utcai állomásközvetítőt. Fodor Gábornak a langyosra vett liberális macsót. Bauer Tamásnak a libabőrös pedikűröst. Pető Ivánnak a közéleti amnéziát. Eörsi Mátyásnak a kőporos tetthelyet. Kis Jánosnak a micisapkát. Kőszeg Ferencnek a hun, kun, jász emberjogi védelmet. Mécs Imrének az önkoszorúzást. Eörsi Istvánnak a sztálinista csasztuskákat és a Pápa-versikét. Haraszti Miklósnak a darabbéres külföldi nyilatkozatokat. Konrád Györgynek a könnyűdrogos Károly-díjat. Magyar Bálintnak a kioktatásügyet. Kenedi Jánosnak a latrinatörténészi dagonyázást Lovas István-ügyben. Hack Péternek a szavazatszerző Hit-et. Szent-Iványi Istvánnak a székelyviccek státusát. Radnóti Sándornak a Harry Potter iránti rajongást. Dalos Györgynek az agit-propos tiszta hangot. Fényi Tibornak a Haider-vircsaftos kultúrkampfot. Rajk Lászlónak a szovjet típusú, Pajerós konstruktivizmust. Ónody Tamásnak a posztmodern fiatalkori degeneralizmust. Kóródi Máriának az oknyomozó dívát.
Köszönjük a balliberális holdudvarnak:
Jancsó Miklósnak, az 57-es hídembernek, a szegénylegényes kiegyezést Appel elvtárssal. Fischer Ivánnak a hidegleléses hazaszeretetet. Ungvári Tamásnak az exkatedra lehülyézett Illyést, Csoórit, Németh Lászlót. Heller Ágnesnek a Lukács és Soros Györgyön átívelő szobatiszta filozófiát. Németh Sándornak a perselyt tartó karizmást. Csepeli Györgynek, hogy tett a gyűlöletre. Popper Péternek a törökfürdőkbe bevagonírozott mélylélektant. Esterházy Péternek a frankfurti fal előtt elsiratott magyar kultúrát. Kertész Imrének a bőröndbe csomagolt lajbit. Halmai Gábornak az alkotmánytól független melegjogot. Litván Györgynek a pszeudo-marxista történetírást. Ferge Zsuzsának a rózsadombi hipermarketszegények kirohanását. Vásárhelyi Máriának és Juditnak a pofabőrnél vastagabb lámpaernyőt. Hankiss Elemérnek önmaga kitalálását. Szilágyi Ákosnak a nosztalgikus szovjetszeretetet. Kornis Mihálynak az ötezer militáns pesti értelmiségit. György Péternek a ősliberálisok és ősfasiszták pitbulljait. Somló Tamásnak a honfoglaló magyarok előtti kulturális jelenlétet. Petschnig Mária Zitának a polgári verebet leugató szoclib baglyot. Szikinger Istvánnak a klasszikus idézetet: „Az alkotmány én vagyok!”. Veér Andrásnak a falusi szcientológussá vedlett miniszterelnököt. Gom-bár Csabának a régi hírt: „Hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, hazudtunk minden órában!”. Görgey Gábornak a felismerést: „Vesztésre állunk!”. Dessewffy Tibornak a liberális esztrádműsort. Faludy Györgynek, hogy a szárszóiak sínre tették.
Köszönjük az úgynevezett szocialistáknak:
Horn Gyulának a „Proli-bertate” jelszóval kettéfosztott országot. Kovács Lászlónak a „Kész átverés hazafias show-t”. Németh Miklósnak az „Azért szeretem a szocialistákat, mert megérdemlem” kezdetű reklámot. Medgyessy Péternek a gyors konvertálást állami szocializmusból nemzeti szocializmusba. Szekeres Imrének a Lehel fürtje által lefasisztázott országot. Herczog Editnek a plagizált pletykákat. Szili Katalinnak és Lamperth Mónikának a Köztársaság téri asszonykórust. Toller Lászlónak, hogy a Fidesz még nem kapta be, csak megigazította a karácsonyfadíszeket. Keller Lászlónak a korlátolt felelősség fals fanfárjait. Lendvai Ildikónak az utánérzések egymilliárdos jogvédelmét. Csintalan Sándornak az óbudai izzadtságszagot. Szanyi Tibornak az EU-konform margitszigeti házat. Földes Györgynek az elfoglalt és lelakott Villa Negrákat. Tóbiás Józsefnek az Ifjú Gárda mennybemenetelét. Krausz Tamásnak az orbánista csurkistákkal szembeni végső harcot. Kiss Péternek az árnyékkormány kontúrjait. Keleti Györgynek a bizottsági hideglelést. Jánosi Györgynek az utópista víziókat. Suchman Tamásnak az átírt régi nótát: „Vedd el a másét!” helyett „Add el a másét!”. Hámori Csabának a birkaszagú Stadler-pénzeket. A mikrofonba alpári módon belekáromkodó Szabó Zoltánnak a kerületi menórát. Schmuck Andornak a balesetet a porcelánboltban. Baja Ferencnek a vodkagőzös tranzakciót. Vitányi Ivánnak a Demokratikus Falkát. Donáth Lászlónak a zsidó, az evangelista, a szocialista szentháromságot. Burány Sándornak a sztahanovisták Orbán-listáját. Kósáné Kovács Magdának a politikai rivalda pillangókisasszonyát. Szecskő Tamásnak a sarló-kalapácsos lepedőakrobatikát.
Köszönjük az úgynevezett érdekvédőknek:
Cser Ágnesnek a közhasznú, vég nélküli kielégítést. Szőlősi Istvánnénak a munkásmozgalom megdicsőülését. Sándor Lászlónak a megélhetési szag-szervezeteket. Schalkhammer Antalnak a személyes jószerencsét. Vadász Jánosnak a szétlobbizott közgyűjteményt. Borsik Jánosnak az acélosan csillogó vasutas intellektust. Gaskó Istvánnak a baloldali Laokoón-csoportot.
Köszönjük az úgynevezett pénzembereknek:
Tocsik Mártának a síbolás izmusát. Szokai Imrének és Boldvai Lászlónak a pénznyelő közéleti automatákat. Surányi Györgynek az „Utolsó Mohikán” kaszinóit. Bokros Lajosnak a latinos VIII. kerületi tahóságot. Kunos Péternek a rácson túli barátokat. Kovács Mihálynak az aranyásók erkölcsét. Princz Gábornak a VIP maci nagy, barna, szőrös kiflijét.
Köszönjük az úgynevezett politológusoknak:
Lengyel Lászlónak a drótkötéltáncos vak Cassandrát. Kéri Lászlónak az irredenta, elordasodó haza látomását. Ágh Attilának a „Polgárháború utánérzete” című teoretikus szappanoperát.
Köszönjük az úgynevezett független értelmiségieknek:
Pintér Dezsőnek a dáridós rémhíradókat. Szabó Stein Imrének a virtuális bélkiontás kultúráját. Levendel Lászlónak a sandán kilógó kongresszusi lólábat. Glatz Ferencnek a recsegő barguzini csontzenét. Inotai Andrásnak az orbánista világ ontaista alfelét.
Köszönjük a nagyon vörösöknek:
Berecz Jánosnak a kiherélt szociáldemokrata kft.-t. Moldova Györgynek a fiumei úti bestseller-csókokat. Thürmer Gyulának a bölcseletet, miszerint nemcsak kardnak, csatnak van baloldalt a helye...
Köszönjük a kisebbségi ügyek képviselőinek:
Krasznai Józsefnek a köztörvényes hazafiságot. Horváth Aladárnak a fehér többség kilakoltatását. Hell Istvánnak a buzi- és cigányverő fantomokat. Furman Imrének a Magyar Demokrata Furman Pártot. Osztojkán Bélának a rendőrverő cigányviccek poénbombáit. Tordai Péternek a maccabi sportbarátságot. Várszegi Gábornak az FTC megvásárlását. Salamon Berkowitznak a napfény traubis ízét. Ephraim Kishontnak a vicces kézfogást.
Köszönjük a másságos melegügy képviselőinek:
Zsazsa Taxnak a numeravirtuózok interaktivitását. Terry Blacknek a gyűrűsizmok átjárhatóságát. Juhász Gézának a sliccfilozófiát. Somának a kettyintés pedo-feelingjét. Albert Györgyinek a populista popsik jogait. Pa-dö-dőnek az áramvonalasított Music Traktort.
Köszönjük a Heti Tetves résztvevőinek:
Jáksó Lászlónak tendenciózus gügyögéssel szárnyaló altesti humort. Farkasházy Tivadarnak a századokon átívelő életművet. Havas Henriknek Weöres népszerű sorát: „Nekem még a seggemben is felyem van!”. Verebes Istvánnak a Rejtőt megriggató penetráns zsidóvicceket. Váncsa Istvánnak a parnasszus falloszát. Gálvölgyi Jánosnak a kommunikátor manírjait. Bajor Imrének a féldeci esztétikai magaslatait. Hernádi Juditnak a barnanős poénjait. Udvaros Dorottyának a Kojak-nyalókát. Kern Andrásnak azt, hogy egyedül jobban ment...
Köszönjük a Sajtóklub résztvevőinek:
Juszt Lászlónak a „Hosszú tollak éjszakáját”. Aczél Endrének a fuldokló James Bond-parafrázist. Mészáros Tamásnak a Párizs–Brüsszel– Strasbourg tengelyt. Bolgár Györgynek az egész pályás feltámadást.
Köszönjük a rádiós gegmeneknek:
Bochkor Gábornak a selyeminges alulmúlhatatlanságot. Boros Lajosnak az epebajos agymenést. Villám Gézának a lopakodó vízfejet.
Köszönjük a televíziós gegmeneknek:
Friderikusz Sándornak a vízen járó viktoriázást. Fábry Sándornak a dizájncenteres nárcizmust. Csiszár Jenőnek az „Apukád alpári világát”. Geszti Péternek a piárosított hablatyolást.
Köszönjük a megasztároknak:
Frei Tamásnak a megvezetést. Pálffy Istvánnak a véleményszerű tényeket és a tényszerű véleményeket. Sváby Andrásnak a uborkaszezonális Kádár-szobrot. Jakupcsek Gabriellának a torpedóalsóba rejtett tehetséget. Bombera Krisztinának a médiakloáka roadshow-ját. Stahl Juditnak a súgógépen felnövő személyi kultuszt. Erős Antóniának a hervadhatatlan ragyogást.
Köszönjük a médiaguruknak:
Baló Györgynek az „Önök kormányát”. Betlen Jánosnak a Sacra Corona-kurzust. Megyesi Gusztávnak az önjáró begerjedÉST. Forró Tamásnak a szolnoki zarándoklatot. Bánó Andrásnak a lefülelt elnöki fütyülőt. Szegvári Katalinnak az „Önökkel mi is vesztünk!” monológot. Gyárfás Tamásnak az A TV-t.
Köszönjük a televíziós médiamunkásoknak:
R. Székely Juliannának a nacionalista kártyát elsöprő médiaforgószelet. Fiala Jánosnak a mucsai kormány Trianon-szindrómát. Mélykúti Ilonának a Nap-keltében vöröslő szoci-életérzést. Németh Péternek a „fiúk” klerikális horthyzmusát. Bárdos Andrásnak a nagyon mély interjúkat. Nika Györgynek az uniformizált jópofiságot. Nej Györgynek a megköszönhetetlent.
Köszönjük az írott sajtó képviselőinek:
Wisinger Istvánnak a napi három Táncsics-szabadítást. Mester Ákosnak a 168 szájkosár nélküli tanítványt. Bölcs Istvánnak az árvalányhajas rezignáltságot. Karácsony Ágnesnek a liberális lidércnyomást. Buják Attilának a koronaékszerek szappantartóvá alakítását. Kocsi Ilonának a szellemi hontalanoknak adott menedéket. Dési Jánosnak a pro-, pre-, poszt-, kripto-, szalon- és neonácizmust. Sz. Nagy Csabának a Sakál napját. H. Bíró Lászlónak a dinamikus példányszám-növekedést. Pallagi Ferencnek az elbulvárosodott szociális demagógiát. Vágvölgyi B. Andrásnak Orbánó Ui vesszőfutását. Avar Jánosnak a buta Bush-kitűzőt. Lóránth Idának Csermanek Mórickáját. Léderer Pálnak a Nyivákolás Klubot. Andrassew Ivánnak az antiszemitizmus fantomját. Babarczy Eszternek a misztikus zsidó érzékenységet. Bächer Ivánnak a Tetra Pak-os „Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország”-ot. Várkonyi Tibornak a kulmináló Szabad Nép félórát. Petri Lukács Ádámnak a „faji büszkeséget”. Bodor Pálnak a tárcányi bárcát. Bartus Lászlónak a szélsőjobbos utcakövet. Váradi Júliának a klausztrofób kinyilatkoztatást. Rangos Katalinnak a tíz éve töretlen színvonalat.
Végül külön köszönet Lionel Jospin, a Francia Köztársaság elnökéhez írt levél 40 aláírójának, hogy Magyarország trágyadombjának tetejéről, a liberálinternacionalista mélygondolkodók ultraintelligens szabadcsapata leiskolázta a bőgatyá-sok balkáni szürkeállományát.
Ez itt a vég. Mennyi leharcolt hervatag arc, sötétlő szemgödör. Mennyi idegesen rángó keskeny száj, dühtől fújtató, remegő orrcimpa. Mennyi toporzékoló hisztéria, robbanó erőszak, sokkoló üvöltés. Mintha a Szondi-teszt megfakult képeit látnánk. Tessék, csak tessék választani...
Köszönjük, hiszen ez szép, férfimunka volt. Csak így tovább, mindent bele. Az eljövendő választások napján a jóérzésű, polgári Magyarországot álmodó emberek, hosszú tömött sorokban kígyóznak majd az urnák előtt – akárcsak Berlusconi Olaszországában –, és azt hajtogatják: Elég volt!
De addig is köszönünk mindent, hálás szívvel gondolunk Önökre! Használják csak – eszük helyett – a proletárok fegyverét.
A szerző az Inconnu Művészcsoport tagja, egykori ellenzéki
origo.hu
Óriási lehűléssel, szélviharokkal és jégesővel kezdődik a valódi ősz a hétvégén
