A nagy zabrálás

Ahogyan átcsikordult felettünk Malinovszkij marsall II. ukrán hadserege, nyomában a szabad rablásra felhatalmazott hordákkal, azt reméltük, mindez csak múló rémálom. Azt hittük, a szuronyos felkoncolások, karóba húzások, az életből kiforgatott szüzek, a karórás kezek és lábak tiporta múlt örökre eltűnik. De jött a zabrálás újabb hulláma: a békekölcsön démona, a testi-lelki padlássöprés véres valósága. Hosszú menetelés volt ez a kegyetlen múlt: s ahogyan ott álltak szánalmas, görnyedt vállal, megtört tekintettel, alázatba révülve hőseink koporsóinál az egykori pribékek, azt gondoltuk, végre megváltoznak, jó útra térnek. Átadtuk hát nekik a demokrácia üres csekkfüzetét. Állítsák ki ők megfontoltan, visszafogott jó ízléssel.
Tizenkét küzdelmes év telt el, s most ismét elvesznek mindent, ami közösen kikínlódott érték, tisztesség és becsület. A kampányzsoldosok felfokozott tüzében elégnek hídjaink, gátjaink, útjaink, a mi keservesen összerakott szerény javaink. Felszívódnak, eltűnnek, ködbe fordulnak az ártó szavak áradatában. Azok, akiknek egykor önzetlenül bizalmat szavaztunk, a választások dühében és hevében tudatosan lenullázzák a múltat, a jelent és a jövőt. A hatalom mérhetetlen akarása kegyetlenné tesz. Megváltoztatja, lerombolja a személyiséget, felerősíti rejtett ösztöneit. Azok, akik lenyúlták a munkásosztály történelmi bukszáját, azok, akik beetették nekünk a zaftos világforradalom ordenáré osztályharcát, akik meglovasították a marxizmust, most belépőt szednek a távoli múlt elzabrált szoborparkjába. Ismét lopják a jövőt!
Példásan magukhoz vették – úgy mondják: ők csinálták – ezt az elhazudott rendszerváltozást. Kisajátították a határnyitást, övék a cölöpökre épült német újraegyesítés érdeme is. Új Európát alakítottak, új trendet, divatosat. Vörös hadsereges nyomulás ez, csak más eszközökkel. Kézen-közön lenyúlták a régi szocdem hagyatékot, lenyelték a szakszervezeteket, magukévá tették az egykori demokratikus ellenzéket. Nő az étvágy, szép sorban mindent visznek. Elpajzánkodták a millenniumot, megléptek a keresztények perselyével, rekvirálták a hitet, a hazafiságot és a hon együgyű szeretetét. Elkupeckodták, paravánnak használták a nemzeti trikolórt azok, akik egy suta vállrándítással lenyelték az átvilágítóbírák megfellebbezhetetlen ítéletét, az erkölcs társadalmi értékét. Hol volt akkor a Jóisten? Talán ő is szocialista volt? Ők, akik kérdőre vonják a többpártrendszer hasznosságát, akik külföldi megfigyelőkkel húzatnák el a demokratikus választások nótáját, most kioktatnak bennünket jogállamiságból. Tekeredik a massza, bedarál mindent a kisuvickolt zabrálógép, most kótyavetyélik el a puritán államot.
Te szegény, ezerszer becsapott, földönfutó proletár, légy észnél! Mit remélsz azoktól, kik elorozták Petőfi porladó csontjait, Márai emigráns magányát, Kossuth lánglelkét, Károlyi vöröslő pacifizmusát? Mit vársz azoktól, kik közönyösen sírba dobták Nagy Imre mártírságát, akik temetői mikrofonállvány mellől kufárkodtak, és eltaposták 1956-ot? Az is szocialista forradalom volt – mondják vigyorogva. Nem a miénk itt már semmi. Megtűrtek vagyunk. Nincsenek már szavaink, hogy kifejezzék bánatunk. Régen elcsenték a karácsonyt, fenyőünnep lett, a Mikulás meg Télapó. Most élnek ők az átértékelt melegségben a szűkre szabott nemzetközi mozgástér keretei között. Ellopta már Szanyi a szép magyar halotti beszédet. Koporsónk felett is az Internacionálé csendül. Így tervezik…
Odafenn madarak lubickolnak éteri plakátokon, duzzad a virtuális lufi. Idelenn csak por és hamu. Elintrikázzák a sajtószabadságot, gerincre vágják a médiát, zsebre a bulvárt. Bezúzzák a jó ízlést „Kende-lektűrrel”. Az élet megy tovább, mintha mi sem történne. Pedig történik. Eldelejezett befektetőkkel visszájára fordítják a gazdaságot, csökkentik az életszínvonalat, s az eredmények padlóra zuhannak. Bezsebelik Bokrost, kizsebelik Sorost, lekaszálják az FKGP-t, plagizálják Torgyánt. Matat a kéz a cilinderben. Kölcsönbe veszik a rasszistákat, zsákba varrják a cigányságot, fusson, ha tud. Közben letüdőzik a szmogos Pestet, alávágnak a 4-es metrónak, gödörbe lökik a Nemzetit, kiforgatják az expót. Nem épül itt semmi, esik szét minden, ez a fennkölt és előremutató politikai sugallat. Dől a Grósz-szósz, már a fali csapból is Kovács folyik. Elfüstölögnek a mozdonyfordítóban, kipucolják az utcalányok sárga sálát, kollektivizálják a Köztársaság teret, alacsonyan zúgnak a baseballütők, sutba vágják a polgári félelmet.
A Mammon pedig mosolyog, kivillan fényes fogsora. Szereti ő az övéit. Elvizitálja a kórházakat, ágytálba teszi a Greshamet, privatizálja az energiaszektort, elsikítja Paksot, elsodródik Bősnél, kipenderíti a Malévot, elkobozza a cementipart, elsüllyeszti a pártházakat, kiárusítja a szórványmagyart. Azt a távolit, azt a szerencsétlent, azt a Benes sújtotta kitántorgót, azt a néhány kósza milliót. De ez most nem számít. Csak zakatoljon a gép, forogjon a fogaskerék. Darálja be a megtört, hiszékeny lelkeket. Ez a nagy zabrálás igazi célja és értelme. Ennek vethetünk gátat a szavazófülkék csendes magányában, ha lesz merszünk. Mert a megszokás nagy úr. Mi lesz velünk nélkülük?

A szerző az Inconnu csoport tagja, volt ellenzéki