Pince, kötél, gerenda, szög

Dél felé járt, amikor feltűnt az arra járó-kelőknek, hogy a választási helyiség ajtaja előtt hajnal óta egy csendben toporgó, erősen őszülő férfi idegesen nézi az óráját, és egyre hangosabban hajtogatja: „Mi van már, mikor nyitnak végre?” Időnként órájának számlapjára pillant, megpöcköli, de láthatóan így sem bízik a precíz svájci szerkezetben, mert meg-megkérdi az emberektől: „Ma hányadika van?” „Hatodika”, hangzik minduntalan a válasz, „és április!”, teszik hozzá szánakozva néhányan. „Akkor minden stimmel”, bólint rá, majd mindannyiszor idegesen és egyre türelmetlenebbül hozzáteszi: „hiszen ma van holnap”. Egy fertályóra múlva Kovács László pártvezető homlokán megjelenik a gyöngyöző veríték, kigombolja a finom angol szövetből készült, fekete kabátját, s a fogai közül időnként dühösen kisziszeg: „Vajon ki mert átverni!”, de a következő pillanatban már az aggodalom hangja hallatszik felőle: „A teremtésit, mi lesz itt a választásokkal, ha ez így megy tovább?!” „Különben pedig az egésznek semmi értelme, a szovjet alatt legalább rend volt”, morfondírozik tovább, amikor az utca végén feltűnik neki egy ide-oda cikázó luxusterepjáró. Az ámokfutás teljesen leköti figyelmét, s amikor közelebb ér hozzá a Rover, akkor látja csak, hogy Kuncze Gábor pártvezető rángatja jobbra-balra a kormányt. „Mi van, ez fogamzásgátlót szedett be aszpirin helyett?!” – suhan át az agyán, de Kunczénak semmi baja. „Kovácskám, válts irányt!”, nyerít ki vidáman a lehúzott ablakon keresztül, majd elhúz mellette. „Engem bezzeg itt hagy, amíg ő elmegy szavazni” – duzzog magában a még mindig zárt ajtó előtt, és könnyed szitkokat enged el a porfelhőben, ám pártjának hitelessége jut eszébe, „mi lenne nélkülük?!”, és sóhajt egyet. Ott éri a csendes délután és az est is az ajtó előtt, gondolatai azonban egy percre sem hagyják nyugodni. A feltámadó szél összegyűrt újságpapírt, egy régen elhajított Magyar Hírlapot söpör elé, amelyről rögvest beugrik neki Werber kampányfőnök utasítása. „Ezek a szemetek!”, hívja elő kalkulátorának memóriájából a stáb által bekészített, megjegyzendő mondatot, amelyik mellett ott virít: Kövér László–Szigetszentmiklós–rém. „Mit is mondott Békéscsabanagykőrösszombathelyen az a rohadék?”, erőlteti magára pártjának tőle kissé idegen kampányritmusát, miközben kisimítja az újságot. „Ez ki van ragadva”, mondja dühösen, miután átfutotta a Magyar Hírlap cikkét, majd az örömtől megremegve kitúrja zsebéből a korábban az Indexből kinyomtatott, Szombathelyen is öngyilkosságot javasolt Kövér cím alatti szöveget. „A cím jó, ők tudják a dolgukat”, mosolyodik el, majd hozzákezd.
„…az egyik legdinamikusabban fejlődő gazdasági ágazatunk, a turizmus számára. Szóval (?) egy pillanatra fogadjuk el azt, hogy csak enynyire vagyunk képesek. Hogy egy képesség nélküli, alkalmatlan, tehetségtelen néppé lettünk az elmúlt néhány évtizedben. Csak én erre azt mondom, hölgyeim és uraim, hogy így viszont nem érdemes élni. Tehát hogyha így gondoljuk, akkor menjünk le a pincébe, keressünk egy jó erős kötelet, meg egy viszonylag erős gerendát és szöget, és kössük fel magunkat. (Enyhe kuncogás a teremben.) Csak én azt szeretném kérni azoktól, akik ezt próbálják önökkel elhitetni, évek óta ezt próbálják sulykolni az önök fejébe, hogy legalább járjanak elöl jó példával. (10 s taps.) És ha ők már mind végeztek, akkor mi meg mégiscsak gondolkodjunk el azon, hátha nélkülük többre mennénk. (Nagy taps.)” + további három perc szöveg a felvételen.
„Pince, kötél, gerenda, szög…, vajon miért mondhatta ezt a Kövér? – kérdezi magától már a sötétben Kovács László. – Aha, füstölt kolbász csöpögő zsírja!” – vágja rá, de a felsorolásból hiányzik a füst. „Ez nem jó! – csóválja meg a fejét és tovább töri. – Hát persze, a Terror Háza!”, vidul ki az arca, de rögvest elkomorul, amikor eszébe jut, hogy a múzeumot hogyan tudta volna napokig Kövér László nyakába varrni az MSZP-s sajtó. Remegve nyúl újra kalkulátorához, nem bízik a nagyképű Werberben, „lenne inkább Cocom-lista”, sóhajtja, majd beüti a hívószavakat. Pár pillanat és… „Ezek …”, olvassa az elejét, majd a fény felé tartja a készüléket. „Ezek akasztani fognak”, áll a monitoron feketén-fehéren, alatta pedig: „öngyilkosságos utalás”. „Micsoda…?!”, hűl el a látottakon, s az jut eszébe, hogyan férhetne ez össze a jövő elkezdődött rizsával és a plakáton szereplő vidám kisfiúval. „Inkább totóznának ezek, mint kampányolnak”, mondja ki hangosan, ám e pillanatban megcsörren zsebében a mobilja. Újságíró keresi, véleményét kéri, mondjon pár szót Kövér László mondatairól. „Lőttek a demokráciának! Kövér tegye le a kokárdát, és vonuljon ki a közéletből”, erőlteti meg magát e nap utoljára, a többit a sajtóra bízza, majd kikapcsolja a telefonját. „Nehogy már ne a szakértelem kormányozzon!” gondolja némi nosztalgiával, és hazafelé veszi az irányt.