A politikai játszma tovább folytatódik

Ünnepélyes aktus színhelye volt 1998. július 2-án az Országgyűlés ülésterme. Amikor a demokratikusan megválasztott új miniszterelnök eskütételére került sor, a jelenlevők felálltak, csak a két baloldali párt képviselői maradtak tüntetően ülve.
Ez az önmagában jelentéktelen mozzanat, amelyről tudtommal a sajtó sem adott hírt, számomra lakmuszpapírként jelezte, hogy ettől az ellenzéktől konstruktivitást, sportszerűséget nem várhat a polgári koalíció kormánya. A meginduló támadások kezdetben harapófogóként működő stratégiával kísérelték meg elbizonytalanítani az ország új vezetőit: egyrészről az úgynevezett mérvadó szakértők azt vélelmezték, hogy a kormány „osztogatásba” kezd majd, ami rövidesen csőd közeli helyzethez és újabb kemény megszorító csomaghoz vezet, másrészt az addig száraz ágon hallgatag ajakkal üldögélő szakszervezeti potentátok európai szintű béreket kezdtek követelni. Egyidejűleg újra és újra számon kérték a Horn-kormány végnapjaiban kilátásba helyezett, csodafegyvernek szánt és irreális arányú nyugdíjemelést, generációkat uszítva egymás ellen.
Orbán Viktor kormánya azonban rendkívül rátermettnek bizonyult, s a szomszédunkban zajló háborúk, valamint súlyos és változatos elemi csapások közepette is át tudta venni a kezdeményezést. A gyors egymásutánban meghirdetett és megvalósított kormányzati intézkedéseket az ellenzék hosszú ideig csak gyűlölködő és riogató lábjegyzetekkel tudta kísérni. A ciklus kétharmadán túl világossá vált, hogy ez kevés lesz a következő országgyűlési választások megnyeréséhez.
Ekkor a szocialista párt hosszú és teljes egészében negatív kampányba kezdett, amelynek lényege így foglalható össze: egyenként és célzottan meg kell fosztani politikai és emberi becsületétől a kormányzó pártok minden vezető személyiségét, egyidejűleg démonizálni kell a Magyar Igazság és Élet Pártját, s elhitetni, hogy a polgári koalíció egyesülni készül ezzel a „félelmetes” politikai erővel.
Aki hallotta már ihletett tolmácsolásban a rágalomáriát Rossini A sevillai borbélyában, az birtokában van a titoknak, voltaképpen milyen egyszerű és hatásos e recept. „Veszélyben a demokrácia” jelszóval a modern magyar jogállamban mindeddig példátlan sárdobálás kezdődött, s tartott mindaddig, amíg a közvéleménytől visszajelzés érkezett, miszerint a módszer kezd visszafelé elsülni, s bár a sár egy része törvényszerűen megtapadt, ez önmagában kevés lesz a győzelemhez. Íme, megjelent tehát, mint miniszterelnök-jelölt, egy kellemes ember, a „jóléti rendszerváltás” ígéretével. A hevenyészett program azt sugallja, hogy a szocialisták győzelme esetén mindenki képessége szerint fog dolgozni és szükségletei szerint részesül majd a társadalom javaiból. Nekem ez ismerős maszlag, de való igaz, hogy nincsenek régi viccek, csak öreg emberek. Egy újszülöttnek minden vicc – és szocialista nonszensz – új. Ráadásul ez a kellemes ember, mélyen a szemünkbe nézve, a megosztottság végét, békés nyugalmat is kínált minden magyarnak.
Talán nem is idetartozik, de óhatatlanul felötlik bennem az a régi vallatási taktika, amikor is a durva, ordítozó kihallgató után egyszer csak felbukkan a „jó ember” nyomozó, aki együttérzést, megérzést mímelve próbál eredményt elérni, miközben a szomszéd szobában sorukra várnak a verőlegények.
A kormányzó pártok az utolsó előtti percig a feladatukra összpontosítottak. Kampány gyanánt jószerivel arra szorítkoztak, hogy kétségbevonhatatlan eredményeiket, nagyszabású, de megvalósítható terveiket ismertessék a választókkal. Úgy gondolták, hogy a magyar szavazópolgárok nem szívelik az agresszív politikusokat, s miután az ellenzék azt sulykolta a köztudatba, hogy ők szítják a gyűlöletet, behúzott karmokkal védekeztek. A televíziós viták állítólag nem befolyásolták érdemben a közvéleményt, de így utólag, nem állhatom meg, hogy néhány kihagyott poént ne említsek: bizony, Kovács úr, nálunk kisebb ország is rendezett olimpiát – Helsinki, 1952 – és vajon árvízkatasztrófa idején önök talán autósztrádát építettek volna gátak helyett? Korrupció, klientúraépítés? Csoda, hogy a mennyezet nem szakadt rá a tisztelt szocialista és liberális honatyákra! Három percet rá kellett volna szánni pusztán nevek és ügyek felsorolására.
Nos, a higgadt és barátságos hangnem valóban több százezer szavazót nyert meg, akik az első választási fordulóban a Fidesz–MDF vezette koalícióra adták a voksaikat, de meglepő módon a gátlástalan rágalom- és ígéretözön kétszer ennyit hozott az ellenfél konyhájára. (Gondoljunk csak az abszolút egyenlőtlen magyar sajtóviszonyokra, illetve a baloldali médiafölény gátlástalan kihasználására!) Így az előny, a mindössze háromnegyed százalékos pártlistás vezetés jelenleg a baloldalé.
Ahogy egy közismert klasszikus mondotta volt: „Lesz még ünnep a mi utcánkban is!” A Köztársaság téren, s a kicsiny szatellit párt választási központjában április 8. hajnalán zajlott is az örömünnep. Sok arc felfénylett a boldogságtól. Csakhogy a játszma még nem ért véget. A nagy mumus, valamint minden rendű-rangú kisgazda társaság is eltűnt a porondról. A második fordulóra most nagyszámú választó vár, aki korábban elszórta szavazatait, vagy egyszerűen otthon maradt. Ezekben az emberekben fel kell hogy merüljön a gondolat: valóban azokra az emberekre van-e szüksége most az országnak, akiket már kétszer leváltottak, és politikai szavatosságuk – finoman szólva – lejárt? Avagy inkább arra a vitathatatlanul tehetséges ifjabb gárdára, amely áttörte a kishitűség és pesszimizmus fél évszázados falát, és készen áll a nemzeti felemelkedés elkészült terveinek végrehajtására?
Április 21-én elválik, valóban mazochista honfitársaink vannak-e többségben. Addig munka van, neki lehet gyürkőzni a köd oszlatásának, a világos alternatívák tudatosításának, az okos, de kemény beszédnek. Akiknek van fülük a halláshoz, azok hallani fognak és oda húzzák majd az egymást metsző két vonalat, ahová kell. Úgy legyen!

A szerző a TIB alelnöke