Adjunk kezet rá!

Folyton-folyvást az arcukat mutatnám, közelről. Árulkodó nagytotálban. Mutatnám azt a fennkölten szárnyaló, verítékesen magabiztos, cinikusan lenéző párttitkári gőgöt, azt a sunyi, KISZ-ben kölkedző, apparátcsiknyi kivirulást, ahogyan csak naftalinszagú személyügyesek tudtak lesújtóan rápillantani a megalázott, térdre kényszerített osztályidegenre. Mutatnám kikerekedett orcájukat a hazánkban tartózkodó, ideiglenes választási győzteseknek. Tanulságos lenne, ahogyan szétfolynak rengő tokaszalonnával a repdeső örömtől, ahogyan áradnak, mint zúgó patak völgyvidéken, hegygerincen át. Mutatnám őket hosszasan, a politikai feltámadottakat, a harmadnapra Gerbeaud-ban alászállottakat, hiszen újraélik eltékozolt reményeiket, a pártbizottságok hónaljmeleg folyosói légkörét, a munkásarisztokrácia megfakult, szétbomló képeit. Mutatnám és belevésném mindörökre a szegény, elbutult agyakba a konfekcióemberek mámoros stílusát. Legyenek mindhalálig részesei az időutazásnak azok, akiknek a rendszerváltozás Medgyessytől Medgyessyig ível, ahol farkába harap a kígyó, ahol bezárul a kör, ahol kezdetben a vég és végben a kezdet. Mert vannak most, akik a Nemzeti Sírkert üres hetedik koporsójába páros lábbal visszarugdosnák a feltámadt jövőt.

Tényleg ez kell nekünk?
Szép, kék-fél cédulás, EBESZ-szel megvert, B listás világ készülődik. Maholnap amnesztiát kap a szélsőséges liberalizmus, és elönti tereinket. Kuncze kosarazik a pelenkás demokráciával, kukába vágja a demográfia koraszülött gyermekét. Státusigazolványt ad a melegszívű, áldást osztó ÁVH-soknak, miközben tömegoszlatást tanul a tüntető nyugdíjasokon. Esténként drinkbárokban túrós buktát falatoznak kikopott rendőr tábornokok Prisztás Józsi uzsorás barátaival. Retteg az ügyészség, kicserélik Tasnádit Pintérre. Az Aranykéz utcában padlót fognak az ingatlanárak, tombol a megélhetési bűnözés. A megbékélés jegyében bezárják a fideszes Terror Házát, az alagsorban Schmidt Máriával. Fodor Gábor intravénás utcai happeningeket szervez családtagjaival, hogyan élvezzük tömegesen a lightos drogokat. Mécs kifütyüli a visszaléptetett ’56-osokat, Horn gyónni tanul a cölöpök tetején, Kupa sértődött ultramarxista pártot alapít keresztény kellékekkel, Demszky tíz piciny körömmel kaparja szakadtáig a 4-es metrót. A bezárás előtt álló Történeti Hivatalban mentegető jegyzéket bocsátanak ki Medgyessy egykori sajnálatos üldöztetéseiről. A Nemzeti Színházat átkeresztelik Ferencvárosi Népszínháznak, a színészeket szétkergetik, rágjanak csepűt. A nemzeti gödörbe beterelik a MIÉP-et, a közszolgálati médiát lefejezik, spongyát rá. A tévé és a rádió elnökei a Fedél Nélkül című, színes bulvárlap példányait árulhatják a Józsefváros utcalányos terein. Zaklatják őket a stricik.
A haza dideregve ismét összezsugorodik tízmilliónyira, Tőkés nem kap beutazóvízumot. A minimálbért a segélyek szintjére süllyesztik, Bokros az új MNB-elnök, megtámogatja a szétesett családokat egy balegyenessel. Eörsi és Kende az Akadémia levelező tagjai lesznek, Tamás Gazsi pedig egyenesen szakszervezeti néptribun az Újságosbódékat Borogató Ligában. Kovács és Übü papa a Duna-parton széttárja kezeit, és a habokba zokog. Azt mondja, tehetetlen. Szabó Albert ismét hazatér, Árpád-sávon birtokba veszi a Sándor-palotát. Emlékeinkben néha még feldereng, hogyan lehet fogsorokat kiverni gumibottal és megszorító intézkedésekkel, hogyan lehet árvízi töltések helyett „zsebduzzasztó műveket” felépíteni, hogyan lehet mézesmadzagot formálni akasztófakötélből, hogyan lehet a sikertelenségből és tehetségtelenségből félelmet kovácsolni, de mindez már a múlté. Gál J. Zoltán mindent elmagyaráz. A kőbányák robajló porfelhője maga alá temeti a Greshamet. A bíróság megszeppen, mindent privatizálnak. A hűséges kereskedelmi televíziók pedig folytatásokban bemutatják ezt a szépen kismirglizett, lelobbizott MSZP-s jövőt, ami ott dáridózik vígan esténként a Pecsában. Tényleg ezt akarjuk? Erre fogunk szavazni?

Lelobbizott szocialista jövő
A hátralévő néhány napra, s majd a választásokat követően is teremtsünk új stílust. Az önzetlen öszszefogás, a józan paraszti ész nevében szervezkedjünk. Bízzunk a szeretet mozgósító erejében! Dobjuk el a sivár közgazdasági számadatokat, a semmitmondó százalékokat, az üresen csengő, rideg statisztikákat, szóljunk bátran a szívekhez. Halkan, őszintén, emberi hangon, ám mégis magabiztosan és határozottan. Látványosan tépjük szét az előre megírt beszédeket, hajítsuk messzire, jó távolra a hatalom gőgjét, arroganciáját, törjük szét mindörökre az arcunkra festett politikusi máz vastag kérgét. Merjünk a győztesek jogán érzelmesek lenni, sírni és könnyezni. Vegyük elő és bányásszuk ki a szívek és lelkek elfeledett tárnáiból a meglévő érintetlen tartalékokat, azt a megfoghatatlan és körülírhatatlan valamit, amellyel nagy bajban csatát lehet nyerni. Álmodjuk vissza 1956 októberének szellemét, idézzük fel azokat a rég letűnt napokat. Az egymásba kapaszkodó, utcára vonuló, éneklő fiatalokat, a zászlóerdőt, a nemzeti emelkedettséget, hazafiságot. A megszálló hadsereg kiverését követő néhány békés napot, amikor pillanatok alatt megteremtettük a polgári élet alapintézményeit, elindítottuk az ország vérkeringését, helyreállítottuk a közbiztonságot, megkezdhettük az újjáépítést. Néhány szűkre szabott óra adatott csak, mégis győzni tudtunk. Legyőztük a ránk nehezedő félelmet, a ránk fenekedő reménytelenséget és kétkedést, s újrakezdtünk mindent. Jó kedvvel, bizakodva hordtuk a romokat, a testi-lelki sebeket, mint megannyi apró hangya. Mennyivel nehezebb és kilátástalanabb volt akkor minden, mint most, mégis lábra kaptunk. Most nincsenek itt az oroszok, csak a nyomasztó lelki terror alól kell kiszakadnunk. Gyakoroljuk hát bátran nehezen kivívott gyülekezési jogunkat, ha már egyszer visszaszereztük elnyomóinktól. Nem csak a hernyótalpas baloldalé, a dísztribünök virslivel kicsalogatott sokaságáé a közterület. Nem csak azoké, akiknek eljövendő éveit egy tál gőzölgő gulyáslevesért, Kapolyi-féle vagdalthúskonzervekért kilóra megvették. Távlatos célok vezérelte, nemzetépítő bizakodás is megtölthet néha hatalmas tereket.

Írjunk bátran történelmet!
Gyújtsunk gyertyát, integessünk virágokkal, énekeljük a Szózatot, legyünk büszkék magyarságunkra! A nemzeti progresszió velünk van! A választások előestéjén azt tanácsolom minden honfitársamnak – pártállásra tekintet nélkül –, a nagyvárosoktól a legkisebb falvakig, eldugott tanyákig, hogy a kampánycsend előtti péntek délután találkozzanak még egyszer utoljára, hajoljanak össze csendes méltósággal szerte az országban. Már aláírtuk a polgári jövő szerződését, de nem adtunk még rá kezet. Nyújtsuk most oda a másikhoz jobbunkat, akárcsak a templomokban, és nézzünk egymás szemébe. Kinn az utcán, a szökőkút mellett, a főtéren, a parki szobornál, az elesett katona emlékművénél, az ötvenhatos kopjafánál, a piac szegletében. Érezzük még egyszer sorsfordító döntésünk előtt az összetartozás felemelő örömét. Nagy munka van mögöttünk, még nagyobb előttünk. Mosolyogjunk! Azt tanácsolom a jövő követeinek – bármi történjék is –, innentől kezdve ne engedjék el egymást sohasem. Mi, szívünkben kokárdások nem maradhatunk egyedül. Tegyük örömünneppé ezt a szürke hétköznapot, írjunk bátran történelmet. Nem sok ilyen emelkedett pillanat van az életünkben. Kezet rá!

A szerző az Inconnu csoport tagja, egykori ellenzéki