Válaszok, utak, válaszutak

Holnapután kishétfőn, április huszonkettedikén, amikor ország-világ megtudja majd, miképp és mit is választott a haza, ugyan kinek fog feltűnni, hogy amúgy mellesleg épp föld napja van? Csak egy nap a világ? Holnapután kishétfőn a borítékolt válaszok napvilágra kerülnek. Tudni fogjuk, miképp is döntöttünk. Mire szavaztunk. Arra, hogy külföldi vagy arra, hogy hazai nagyvállalkozó építsen-e autópályát. Látszólag szabadon választhatunk tehát. Szabad a gazda. De választhatunk-e vajon az autópálya és a vasút közül? Megkérdőjelezhetjük-e magát az utat? Vezess, Lucifer, új autóutakra engem? A hagsúlyok eleve adottak. Autópályára tízmilliárd forint bagó. Természetvédelemre százmillió forint már irreálisan magas összeg. Ekkora pénz hallatán a széplelkek már tapsikolni kezdenek. Választhatunk-e különböző civilizációképek közül, avagy választani csak a technokrácia különböző értelmezései közül választhatunk? Amint egy törzsnek sorsa az, amiben hisz, az istenei, nekünk is sorsunk az, amiben hiszünk. Isteneink. Szabadon választhatunk mobillogót.
Hogy jól beszélek-e? Ki tudja. Valamikor a békeharcosok vadászrepülőben mértek minden be nem következett jót: iskolát, kórházat, autópályát. Meglehet, ugyanígy hiba autópálya-kilométerben mérni a be nem következett természetvédelmi jót. Meglehet, részemről ez demagóg beszéd. Olcsó retorika. Csakhogy nekem nagyon hiányzik ez a fajta beszéd. Ha van a 2002-es választásnak abszolút vesztese, akkor az a természet és a környezet védelmében felemelt szó. Fejünket már fölemeltük. Szavunkat mikor emeljük föl?
Ki kell mondani, ezen a választáson a környezet- és természetvédelem nem volt téma. Teljességgel a verbális perifériára szorult. Eddig legalább négyesztendőnként ha nem is a Tisza, de legalább a szellemi fősodor kivirágzott. Kérészéletű zöld pártocskák, formációk alakultak. A kóbor próféták elé pedig, tekintettel a kampányra, odakerült egy-egy kihangosítási lehetőség. Egy-egy kósza mikrofon. És meglepődhetett az istenadta nép, jé, hát ilyenek is léteznek? Fura szerzetek, annyi szent. Idealisták, utópisztikusak, parlamenti helyük eleve reménytelen, de legalább kimondanak valamit helyettünk. Alvó lelkiismeretünk időszakos megálmodói.
Most hallgat a mély. A természetvédő közbeszéd anélkül vált kegyvesztetté, hogy okafogyottá vált volna. S ez nemcsak Magyarországra jellemző. Kimondatlan, de jól tapintható közmegegyezés lépett túl a Római Klub egykori értékein és jóslatain. Ez nem kis részt épp az ökológiai retorika „jehovista” jellegének köszönhető. Folyamatosan jósoltak ökológiai katasztrófát, a fosszilis üzemanyagok kimerülését. Az átlagember pedig úgy tapasztalta, hogy problémák ide, gondok oda, de a verkli megy. A fogyasztói társadalom önkorrekciós potenciálja mind ez idáig erősebbnek bizonyult a katasztrófák csapáspotenciáljánál. Kínában ma egymilliárd-háromszázmillió ember jobban táplálkozik, mint száz éve ötszázmillió. A szegénység sok helyütt inkább társadalmi, semmint ökológiai eredetű, s a világ prosperáló térségeiben százmilliók számára napi megtapasztalt életérzés a jólét és a biztonság. Az ökológiai krízis mind ez idáig nem tudta megrengetni a jóléti társadalom gazdasági alapjait. Ezért aztán az ökológiai érzékenység politikai szempontból mind kevésbé tőkésíthető. Az ökológiai érzékenység, bölcsesség, távlatosság és felelősség mind kevésbé fordítható le politikai nyelvre, megmarad a hivatásos eszek fényűzésének. Ez nagy baj. Mert fű alatt változatlanul fogy a talaj. Nem oldódott meg semmi. Még jöhet egy nap, amikor Ádámhoz ismét szól majd a Föld szelleme. És megkérdezi tőle: na, hogy döntöttél, fiú?
A szerző író