Vigyünk magunkkal még egy embert!

Orbán Viktor miniszterelnök a Kossuth téren megismételte a felszólítást: hozzunk magunkkal még egy embert a második fordulóra. Örömmel jelenthetem, én már teljesítettem a feladatot: keresztapám vasárnap már biztosan a polgári koalícióra szavaz. Dicsekvésre azonban nincs ok, sőt, istenigazából lenne min sírni. A nagy operáció mindössze annyiból állt, hogy megkérdeztem, vajon miért szavazott az MSZP-re? – Nem is tudom… – jött a válasz. S innentől már nem is volt nehéz dolgom. (Mindenesetre vezeklésképpen ő is megkapta a feladatot: hozzon magával legalább még egy embert.)
A postásunk már korántsem ennyire egyszerű eset. Ugyanis valahol azt hallotta, hogy kötelezővé teszik a nyugdíjak bankkártyás utalását, és akkor ő még az állását is elvesztheti, nem beszélve a borravalóról. Más nem érdekli. Abban reménykedik, hogy Medgyessy bankár megvédi a bankoktól a gyalogpostást… Bizarr konstelláció. Ha emlékezetem nem csal, mintha szóba került volna annak idején valami hasonló, meg a posta privatizációja is. Úgy tűnik azonban, emberünk ezt már feledte, s ha szerencsénk van, többé nem is emlékezteti rá semmi.
Köztisztviselő öcsém főnöke megátalkodott SZDSZ-es, idősebb kollégája pedig úgymond „kurucos indulatból” szavazott az MSZP-re. (Mindig kikéri magának, ha leszocialistázzák.) Mindkettejük életében nagy szerepe van a kereskedelmi tévécsatornáknak és a színes újságoknak – erős Blikk-preferenciával rendelkeznek. Mást nemigen olvasnak. Nagy meglepetés volt számukra például a „köteles” Kövér-beszéd eredeti változata: – De hát nem is ezt mondta be a tévé – ámuldoztak, miután megmutatta nekik öcsém, s ez talán kicsi, de jelentős lépés a megvilágosodás felé.
Gyógypedagógus unokanővérem fiatal asszisztensnője is jó médium a szocialista szemfényvesztéshez: más mellett azt sem gondolta végig, hogy a minimálbér adómentessé tételéről szóló szép ígéret micsoda közgazdasági nonszensz. Hogyan lehetséges az, hogy aki mondjuk hatvanezer forintot keres, kevesebbet kap majd annál, mint aki minimálbéren van? Medgyessy tudja… De most már ő is.
C. Pista bácsi, édesapám legkedvesebb barátja a Centrum pártra szavazott. ( Az MSZP-re azért mégse, hiszen családját kuláklistára tették, őt kivágták az egyetemről, ’56-ban munkaszolgálatos volt, de végül megbocsátottak neki, jól élt Kádár alatt, és ezért hálás.) Azért szavazott a „középpártra”, mert szerinte Kupa Mihály megígérte, hogy egyszerűbb lesz a könyvelés, egyszerűsítik az adósávokat. Ez azért jött be annyira nála, mert nyugdíját zugkönyveléssel egészíti ki. Min múlik a világ dicsősége… Most ingadozik: egyik serpenyőben az „undorító papírhegyek”, a másikban meg a Széchenyi-terv. Dörzsölt vén róka, azt azért tudja, hogyha jönnek a szocialisták, nem valószínű, hogy megépül a város határában – az ő telkétől kétszáz méterre – a többhektáros gyógyfürdő, amire már egy évtizede vár.
T. Béla bácsi, telekszomszédunk, azon frissiben jött jelenteni, hogy leadta voksát a szocialistákra. Hány délutánt beszélgettünk végig éveken át gyöngyöző fröccsök mellett, s akárhogy fordult is a szó, a vége mindig a politika lett. Béla bácsi annak idején sztahanovista öntőmunkás volt – munkáspárti –, de lassan kezdtünk egy nevezőre jutni. A sokadik fröccs után azonban mindig csak egy dolog miatt tudott sírni: akkor, ha eszébe jutott a nyugdíj. Ez volt az a pont, ahol már nem lehetett rá hatni ész érvekkel: bármennyit gyarapodott is az utóbbi négy évben, az mindig semmi volt. „A Medgyessyék majd rendesen megemelik a pénzünket” – mondogatja csillogó szemmel, reményteli hangon az utóbbi időkben. S én mit válaszolhatnék neki? Hogy még az is megeshet, de nem sok köszönet lesz benne? Vigyázz, bátyám, ha megy a Fidesz, jön a gázár – kaptam az SMS-üzenetet. De Béla bácsinak csak kihasználható illúziói vannak, egész nap a kertben dolgozik, a tévében a Dáridót nézi, mobiltelefonja nincs.