A politikai retorika jelentősége a közbeszédben

A tanulságok leszűrése érdekében egy évvel a 2002-es országgyűlési választások után talán érdemes átgondolni a politikai jobboldal retorikáját. Pokol Béla professzor a 90-es évek közepén kiváló írásokat tett közzé a politikai retorika jelentőségéről a Magyar Nemzet hasábjain. Felvetései termékeny talajra hullottak, hiszen a polgári kormányzás ideje alatt – s az azt megelőző kampányidőszakban is – a jobboldal kiválóan megtalálta azokat a kifejezéseket, politikai szlogeneket, amelyekkel retorikai fölénybe került a baloldallal szemben a 2002. évi választásokig. Sajnos csak addig…
Azóta új helyzet van, az építkezés és önépítkezés időszaka zajlik éppen. Építkezik a baloldal új generációja is, miután felismerték, hogy tavalyi győzelmük mögül hiányzott a tartalom, így az MSZP-nek az ideiglenesen baloldalra húzott, protest szavazóinak a következő választásra hívószavakat kell postáznia. Ezért próbálja például a miniszterelnök tanácsadói köre a köztársaság kifejezést beemelni a baloldal szókészletébe. Ám egyelőre – úgy néz ki – sikertelenül. De ez legyen a baloldal problémája.
A jobboldal hívószavai a választási vereség ellenére nem koptak el, az elmúlt négy év politikusainak megítélésétől függetlenül azok továbbra is a polgári oldal jól csengő retorikai készletei: nemzet, határon túli magyarság, haza, függetlenség, család, gyermekvállalás, a kisvállalkozások segítése, a családi gazdaságok jövőjének biztosítása, Széchenyi-terv, egyházak szerepe stb.
Természetesen ezek mögött a polgári kormányzat határozott intézkedései húzódnak meg, amíg a baloldal új szlogenjei, például a köztársaság kifejezés, igencsak tartalom nélküliek.
Ugyanakkor a jobboldali publicisták írásaiban és politikusaink megszólalásaiban gyakran visszatérő elem a jelenlegi baloldali kormány tagjai rendszerváltás előtti szerepének taglalása. Természetesen történelmi tény, hogy a mostani – érzékelhetően csupán átmeneti – kormány meghatározó szereplői a Kádár–Grósz-időszak kiemelt státusú politikusai voltak. Az átmeneti kifejezés nem újkeletű a magyar történelemben, gondoljunk a ma már feledésbe merült kormányokra, miniszterelnökökre – Szlávy József, Bittó István – az 1870-es évekből, Tisza Kálmán tizenöt évig tartó színre lépéséig. De említhetők az 1918–19-es évek ismeretlenjei – Károlyi, Berinkey Dénes, Peidl Gyula –, akik megelőzték Bethlen tízéves kormányzását. Igaz, a mostani, átmeneti négy év fájdalmas időutazás számunkra, Kárpát-medencei magyaroknak.
A jelenlegi kormánytagokról közölt terjedelmes cikket Solymosi Frigyes akadémikus a Magyar Nemzet április 26-i számában. Mint írja: „Nem meglepő, hogy sokakban kétségek merülnek fel azoknak a hazafiasságával kapcsolatban is, akik a megtorlásokat követő években a megszálló és a diktatúra fenntartását biztosító hatalomról dicshimnuszokat zengtek, a forradalmárokat pedig söpredéknek, csőcseléknek nevezték. Akik megszervezték és működtették a (…) besúgórendszert, és – túlzás nélkül – egy idegen hatalom szolgálatában álltak. Hogy mikortól változtatható meg minősítésük, ebbe a kérdésbe nem kívánok belebonyolódni. Azon azonban alig lehet meglepődni, hogy az emberek jelentős része – anélkül, hogy rasszisták, szélsőségesek, kirekesztők lennének – nem tudja megbocsátani a jelenlegi MSZP egyes vezetőinek, politikusainak a múltban játszott szerepüket, és – hazafiasságukat tekintve – nem tartják őket követendő példaképnek”.
Teljes mértékben egyet tudok érteni a felvetés első részével, azt azonban kétlem, hogy „az emberek jelentős része nem tud megbocsátani”. Nem megbocsátásról van szó ugyanis, hanem egyre erősödő érdektelenségről. A magyar társadalom jelentős részét ugyanis épp az jellemzi, hogy nem foglalkozik a megbukott szocialista rendszer reprezentánsaival. Sőt! Az 1990. évi rendszerváltás óta eltelt közel másfél évtized alatt több új generáció lépett be a választójogosult állampolgárok körébe. S a következő választásig további százezrek fogják elérni a szavazási korhatárt, akik 1990-ben még csak két-három-négy évesek voltak. Eközben sajnos egy idősebb korosztály – a kommunizmus elszenvedői – eltávoznak az élők sorából. Az új nemzedékeknek a rendszerváltás is már „csak” történelem, a megelőző évtizedekről már csak az érettségi tétel kapcsán dereng valami. Fájdalmas volt a közelmúltban egyetemisták körében megtapasztalnom, hogy a rendszerváltást követő kárpótlásról nem tudtak sokat, a téma semleges volt számukra. A mai húszévesek mit tudhatnak az MSZMP Politikai Bizottságának tagjairól, a központi bizottsági titkárokról, belügyminiszterekről, agitpropos vezetőkről, fővárosi, megyei pártfunkcionáriusokról, Cservenkánéról, Stadinger elvtárs országgyűlési ülésvezetéséről?
De miért kérdés mindez? Mert a szocialisták megvetendő múltjának felhánytorgatása, az átmenet kormánytagjainak Kádár–Grósz idején történt szerepvállalása mindezek ismeretében már nem lehet fő témája a jobboldali, napi politikai retorikának. Szomorú megélni, de a magyar társadalom túllépett ezen a problémakörön: már két választáson legitimizálta, és felmentette a kommunizmus-szocializmus bűnöseit. Természetesen a történészeknek, politikai elemzőknek, a polgári kormány ideje alatt létrehozott szellemi műhelyeknek (XX. Századi Intézet, Terror Háza Múzeum stb.) tovább kell folytatniuk a múlt feltárását, a kommunizmus-szocializmus bűneinek dokumentálását, a baloldali politikusok életútjának bemutatását. Ez legyen a politológia és a sajtó területe.
Ugyanakkor a jobboldali politikusaink a jövőben a hangsúlyt inkább az MSZP–SZDSZ kormányainak botránykrónikájára helyezzék! A nyilvánosságra került, a vérlázító, a társadalom többségének haragját kiváltó korrupciót kell bemutatni, amely természetes velejárója a baloldali kormányzásnak. Emlékezzünk csak a Horn-kormány korrupcióba belebukott minisztereire, amelyből egyértelműen kitetszik: a baloldal semmit sem tanult…
Érdemes visszaemlékezni az 1994 és 1998 között eltelt időszakra, amikor az ellenzéki kisgazda-retorika – a baloldali médiumok által elhallgatásra szánt korrupciós ügyek napirenden tartásával – folyamatosan és üzemszerűen koptatta a Horn-kormányt. Tudatosan építették föl a sajtótájékoztatók rendszerét, és találták meg a heti napirend előtti felszólalások refrénszerűen visszatérő paneljeit, amely eszközökkel folyamatosan válaszadásra kényszerítették a miniszterelnököt.
A korrupció tényszerű, dokumentált feltárása és rendszeres bemutatása – közvélemény-kutatási felmérések szerint 1990 óta a jelenlegi kormány a legkorruptabb – mellett fontos az embereknek megmagyarázni azt is, hogy Magyarország valójában egy kormány(os) nélküli ország, hasonlatos Verne Gyula hajótöröttjeinek tutajához. Térkép és iránytű nélkül, programok és célok, határozottság és önállóság hiányában vesztegeti el értékes hónapjait az ország. Úgy hánykolódik a világpolitika tengerén, mint a regény szereplői az óceánon. Az ország lakói pedig hajótöröttként kuporognak az egyre fogyó élelem és ivóvíz mellett, és tanácstalanul nézik a napkeltét és naplementét.
A jobboldali ellenzéknek most kell kérlelhetetlenül bemutatnia, hogy az elmúlt évben a választási ígérgetések ellenére nem történt semmi: nincs autópálya-építés, nincs lakásépítési koncepció, nincs egészségügyi reform, nincs vidékfejlesztés. Ezekről az ügyekről kell tehát szólnia a jobboldalnak, s azt kell bemutatni, hogy a kormányt megragadva merre fordítaná az ország hajóját.
A szerző volt országgyűlési képviselő