Békeharc helyett békefenntartás

Egy tornádó sebességével söpört végig egyes posztkommunista pártokon az iraki válság kapcsán a Washington iránti feltétlen lojalitás. Egyetlen óvatos kérdést, egyetlen kritikus megjegyzést sem hallhattunk tőlük az Egyesült Államok katonai akciója kapcsán, pedig maga Henry Kissinger ismerte el, hogy 2003 márciusában végleg megrendült a nemzeti szuverenitásra épülő, az 1648-as vesztfáliai békével kialakított rend.

A NATO–Ukrajna Tanács ülésén Washingtonban tartózkodó Jerzy Szmajdzinski lengyel védelmi miniszter azzal a javaslattal állt elő, hogy a Varsó számára kijelölendő iraki megszállási övezetet a Stettinben állomásozó német– dán–lengyel hadtest vegye át. Varsó abból indul ki, hogy már júliusban csapatokat küldhet Irakba, és Lengyelországnak külön megszállási övezetet engednek át az angolszász hatalmak. A javaslat egyik legnagyobb szépséghibája – különösen a berlini kormány Irakkal kapcsolatos álláspontjának ismeretében –, hogy a felajánlási lázban égő lengyel miniszter elfelejtette a javaslat nyilvánosságra hozatala előtt német és dán partnereit értesíteni. Így a szintén az Egyesült Államokban tartózkodó Peter Struck német védelmi miniszter a Washington Timesból értesült arról, hogy Varsó az iraki békefenntartásban német katonákra is számít.

A magyarországi szocialisták még némileg lemaradnak lengyel testvérpártjuktól, de már szorgalmasan tevékenykednek a hátrány ledolgozásán. Szinte tapintható az az izgalom, ahogyan a Medgyessy-kormány is szeretne együtt dübörögni az egyetlen szuperhatalommal, s láthatólag mindenre hajlandó, hogy csapatokat küldhessen Irakba. Teszik ezt annak ellenére, hogy 2002 őszén, a bázisról történő megegyezést követően azt állították: Taszár máig tisztázatlan rendelkezésre bocsátásával letudtuk szövetségesi kötelezettségeinket. (A taszári kiképzés hatalmas sikereire való tekintettel Juhász Ferenc május 6-án már egy nemzetközi kiképző központot is el tudott képzelni Dél-Somogyban. Mint mondotta, „az afganisztáni és az iraki tapasztalatok azt mutatják, hogy nagy szükség van polgári közigazgatási, államszervezési feladatokban jártas emberekre”. E javaslat logikáját követve elég arra figyelni, hogy Taszáron milyen nemzetiségű önkénteseket képeznek ki, s máris sejthető, melyik ország lesz a terror elleni hadjárat következő állomása. Mivel a miniszter nyilatkozata szimptomatikusak tekinthető, cikkemben végig erre a sajtóbeszélgetésre hivatkozom.)
Közvetlenül az Irak elleni támadás megindulásakor nem győzték bizonygatni: kizárt, hogy magyar katonákat küldjenek a Perzsa-öbölbe. Sőt Juhász Ferenc azt is tudni vélte, ha a vérgőzös Orbán-kormány lenne hatalmon, akkor a teljes magyar haderőt elküldené Irakba. E szolgalelkűség alapvető oka, hogy a magyarországi baloldalt nem legitimálja a történelem, így képtelenek a nemzeti érdek fogalmával mit kezdeni, sőt azt érdekeik szempontjából károsnak tekintik. Hatalmuk öncélúvá vált, ezért külpolitikájuk vezérelve az érdekképviselet helyett a konfliktuskerülés és az elismertség. A Washingtonnak tett ajánlat – ugyanezt a hozzáállást tapasztalhattuk az EU-csatlakozási tárgyalásokon – lényege az erősebb partner feltétlen politikai és gazdasági kiszolgálása, amelyik ezt néhány elismerő megjegyzéssel honorálja. Ezeket az elismeréseket azután hatalmas külpolitikai sikerként lehet itthon tálalni, s nyilvánvaló, hogy egy minden igényt kiszolgáló kormánynál már nem számít a miniszterelnök foltos múltja sem.
Az iraki misszió esetében is csak az Egyesült Államok érdekei világosak, hiszen Washington a készségesek koalíciójának bevonásával kívánja megszálló erőinek létszámát és az ezzel járó kiadásokat jelentősen csökkenteni. Ha a minimálisan szükségesnek tartott hetvenötezres rendfenntartó alakulatot csak Washington finanszírozná, az évente mintegy huszonötmilliárd dollárjába kerülne a Bush-kormánynak. Ráadásul nincs arra semmilyen garancia, hogy Irakban belátható időn belül a helyzet normalizálódásával lehetne számolni, ami további csapatcsökkentést tenne lehetővé. Sarkítottan fogalmazva: egy amerikai harcos élve és halva sokkal értékesebb és drágább, mint a szövetséges katona. Így akár olyan ígéreteket is tehet, miszerint a honvédek kinntartózkodási költségeinek felét fedezi, s esetleg részesedést enged az iraki újjáépítésben. Bár ezeket az ígéreteket érdemes óvatosan kezelni, hiszen szó volt a Jugoszlávia elleni blokád által okozott hétmilliárd eurós gazdasági károk megtérítéséről, de ebből sem valósult meg semmi.
Annál is fontosabb lenne, hogy a kormány megvilágítsa az iraki békefenntartásban megbúvó magyar érdekeket, mivel ilyen felkérés nem érkezett, s láthatólag Budapest önszántából kíván egy zászlóaljnyi erővel részt venni a vállalkozásban. A Washingtonban tartózkodó Juhász Ferenc honvédelmi miniszter természetesen nem állta meg, hogy ne árulkodjon amerikai kollégájának. Donald Rumsfeld tudomására hozta, hogy ez a nemes kormányzati szándék a csúnya ellenzék akadékoskodása okán szegény Medgyessyéknek belpolitikai gondot okoz. A polgári erőkkel szemben mindig nagyon kemény miniszter – aki biztosan azért ennyire bátor, mert egy igazoltan nem antiszemita kormány tagja! – természetesen megnyugtatta Rumsfeldet: „a kormány végigviszi a parlamenti szavazási eljárást, és színvallásra kényszeríti az ellenzéket.”

Juhász washingtoni sajtótájékoztatóján a zászlóalj kiküldése mellett hajmeresztő logikával érvelt, mint fogalmazott, „politikai versengő térben vagyunk, kétszer ad, aki gyorsan ad”. Láthatólag A ki ad többet az Egyesült Államoknak? című verseny átragadt a honvédelmi miniszterre, amikor a lengyel, cseh és román felajánlásokra utalt. Persze meg lehetne említeni, hogy Ausztria, Németország, Szlovénia vagy Horvátország – a magyar ellenzék álláspontjával egyezően – nemzetközi felhatalmazás híján nem küld katonákat, nem vesz részt a békefenntartásban. Itt érdemes megjegyezni, hogy a középhatalmi ábrándokat dédelgető Lengyelország számára Németországgal és Oroszországgal szemben szükséges a washingtoni támogatás. Tény, hogy Bukarest Egyesült Államok körüli törleszkedése részben Magyarország, illetve az erdélyi magyarság ellen irányul. A másik román cél Washington segítségével regionális hatalommá válni. Azonban Washington eddig sem nyújtott semmilyen támogatást a kisebbségvédelem területén nekünk – elég a clintoni bölcsességre, a romániai nemzetiségi modell elismerésére utalni –, így aligha büntethetne ennek megvonásával. Amúgy több mint hatvan éve volt már egy csapatfelajánlási verseny Magyarország és Románia között, igaz, az akkori tét – Erdély – komolynak tűnt. Ki tudja, a kormányban megbúvó revizionisták talán ezt a hagyományt kívánják feléleszteni? Hiszen ne feledjük, a kormányt egy „nagyon erdélyi” politikus vezeti.

Juhász önellentmondásba keveredett akkor is, amikor az odaküldött civilekre leselkedő veszéllyel indokolta, amiért kizárólag katonai támogatásra van szükség Irakban. Hiszen aligha gondolható komolyan, hogy a népharag vagy éppen a partizánháború inkább a polgári alkalmazottakat venné célba, mint a megszállóknak tekintett katonákat.

A tények tisztelete soha sem volt az MSZP vezetésének erős oldala, mégis pókerarc és a hallgatóság gyengeelméjűnek tekintése kellett a honvédelmi miniszter azon szavaihoz, melyben belső jogrendünk és a NATO működésének összhangba hozásának szükségességéről szólt. Úgy fogalmazott: „jószerével Magyarország az egyetlen ország, ahol az együttműködésnek komoly akadálya a belső jogszabályi rendszer és az alkotmánynak a csapatmozgásokra vonatkozó része.” Amennyiben nem vagyunk amnéziások, akkor emlékezhetünk rá, hogy a polgári kormány már 1998 őszén beterjesztette a NATO-csapatmozgásokat alapjaiban megkönnyítő alkotmánymódosítási javaslatot, mely külföldi fegyveres erők magyarországi fogadásának ügyét a parlamenttől a kormányhoz delegálta volna. A kétharmados javaslatot kicsinyes belpolitikai bosszúból nem szavazta meg a baloldali ellenzék, mert Burány Sándort és Eörsi Mátyást nem választotta meg a parlamenti többség vizsgálóbizottsági elnökké – no meg azért, mert akkoriban borzalmasan féltek az Orbán-kormány hatalomkoncentrációjától. S magának a NATO-főtitkárnak kellett Kovács Lászlót kérlelnie, hogy az ellenzék kegyeskedjen engedélyezni a haderőreform keretében a honvédség parancsnoki és a vezérkari főnöki poszt egyesítését.
A sajtóbeszélgetés végén Juhász úgy fogalmazott, „a megbeszéléseken nem volt szó amerikai harcoló alakulatok magyarországi telepítéséről”. Nos, úgy tűnik, e kijelentésre – mint az iraki misszió esetében is – alkalmazhatjuk a magyar politikai élet új szabályát: sokkal közelebb kerülünk az igazsághoz, ha a kormányzati megnyilatkozások ellenkezőjét valószínűsítjük.

A szerző történész