Tájba simul az erdélyi sajtó

Az erdélyi magyar írott sajtóban ma politikailag korrekt dolog unalmasnak és olvashatatlannak lenni. Sarkos e megállapítás így első felütésnek; e tény azonban igazságtartalmán mit sem változtat. Nem kritika ez, hanem helyzetleírás. A „jó írás” és a „jó lap” az itteni kánon szerint arról ismerszik meg, hogy steril, görcsösen pártatlannak véli magát, unalmas, és egyéniségnek nyoma sincs a szövegben és környezetében. Az orwelli „újbeszél” helyett a „beszéltelen” lett az erdélyi magyar sajtó mai nyelve. A tehetetlenség, valamint a konfliktusok kínos kerülése a lapok túlnyomó többségénél szervilizmusba fullad. Amit a szerkesztők kiegyensúlyozottságnak szeretnének hinni és elhitetni, az mindössze tömény unalom, amit pártatlanságnak, az jellegtelenség. Beszédesen tükrözi ezt az írott sajtó olvasottsága vagy még inkább olvasatlansága, példányszáma is.

Ebben a helyzetben szinte tragikomikusak azok a menetrendszerű árnyékbokszolások, amelyek a legkülönbözőbb súlyú és műfajú sajtótermékekben e sajtó jobb- és baloldaliságáról folynak. Jó tollú, illetve dilettáns szerzők egyaránt magyarázzák bizonyítványukat, határolják el magukat a jobbtól és a baltól, hirdetik meg önnön személyes függetlenségi nyilatkozatukat az alkotói szuverenitás leplébe burkolózva.

Holott az igazság az, hogy Erdélyben a magyar nyelvű sajtónak nincs jobboldali és nincs baloldali terméke. Sem deklaráltan, sem latensen – ehhez ugyanis eleve hiányzik a jobb- és baloldalnak hely- és körülményspecifikus meghatározása. Hiszen e fogalmak itt (is) bő évtizede változnak, átértékelődnek: s aligha akad olyan újságíró e palettán, aki a szocialista elvekhez való ragaszkodásból vallaná magát baloldalinak. Sokkal inkább egyfajta virtuális jobboldallal való szembenállásként lenne meghatározható e balos magatartás, amely jobboldal képviselői nem anynyira elveik, mint inkább a követendő módszerek tekintetében különböznek kollégáiktól. Abban ugyanis, hogy a nemzetrész fogyását meg kellene állítani, hogy anyagiakban, szellemiekben és számban egyaránt gyarapodni kellene, hogy autonómiára lenne szükség, és meg kellene fékezni a Székelyföld román betelepítését; egyszóval az erdélyi magyarság létkérdéseiben mindenki egyetért – s annak, hogy ezt gyorsan vagy lassan, helyzetkereső vagy helyzetteremtő politikával kellene-e elérni, vajmi kevés köze van jobb- és baloldalisághoz.

Ugyanakkor kétségtelen: a jelenlegi erdélyi magyar írott sajtó szinte teljes egésze egyetlen politikai akaratot szolgál, méghozzá olyan akaratot, amely a román kormánypárthoz, illetve a magyar szocialistákhoz fűződő viszonya révén kétségkívül baloldali jegyeket mutat. Az RMDSZ-csúcsvezetés kézi vezérlésével irányított sajtó természetesen korántsem a klasszikus baloldal értékeinek tükrözésére használtatik – egyetlen és kizárólagos szerepe a pártklientúra érdekeinek támogatása. Persze, hiba lenne azt állítani, hogy ezen politikai klientúra, ennek ideológusai és megmondóemberei mindannyian korruptak, velejéig romlottak. Ilyen is akad, nem is kevés – többségükben azonban minden bizonnyal tisztességesek, akik a maguk módján hisznek is az általuk pártatlannak tartott sajtó mítoszában. A görcsös kiegyensúlyozottságra való törekvés azonban éppen e célt hiúsítja meg: hiszen a társadalmi igazság sosincs középen. Ez az egyensúly a jobb- és baloldali értékek váltakozó és állandó hullámzása révén alakul ki, és aki stabilan akar állni, annak nem a mérleg nyelvén kell egyensúlyoznia, hanem azonos méretű ellensúlyt kell raknia a másik serpenyőbe. Márpedig a magát közvélemény-formálónak tartó erdélyi sajtóemberek többségének legfőbb jellemzője az a már-már dogmatikus hit, amely szerint a közép attól közép, mert ők ottan állnak.

Ennek a hitnek köszönhetően (is) a mai erdélyi magyar sajtópaletta gyakorlatilag néhány politikus holdudvara köré csoportosuló, valamint a hajdani megyei pártlapok többé-kevésbé változatlan szerkesztői struktúrájával műkődő napilapok olvashatatlanságig egyensúlyozott példányaiból áll. A közössége sorsának alakulására kíváncsi, gondolkodó és tenni akaró újságolvasó markáns, elgondolkodtató vélemények helyett óvatos, semmitmondó beszámolókat kap, állásfoglalások helyett köntörfalazó „beszéltelent” talál az újság hasábjain.

Mindezt, persze, már az újságíró-iskolákban így tanítják – holott a dinamikus, friss, véleményeit, akár elfogultságait is nyíltan vállaló, többszínű sajtó helyetti langymeleg infopocsolya piaci szemmel nézve is szinte tarthatatlan helyzetet eredményezett. A lakosság számához mérten aránytalanul kis példányszám a lapok többsége számára a puszta fennmaradáshoz sem elegendő; a túléléshez létfontosságúak az intézményesített sajtótámogatások.
E sajtótámogatás és a pénzelosztó rendszer pedig önmagában hordja az erdélyi magyar sajtó rákfenéjét: úgy segíti, hogy rombolja azt. E támogatások és pénzforrások ugyanis – lett légyen szó önkormányzatokról, szakmai szervezetről, Illyés-alkuratóriumról vagy pláne az RMDSZ közalapítványáról, a Communitasról – egyazon fentebb már említett politikai klikk kezében összpontosulnak. A sterilitásig kozmetikázott és pártatlanított lapok szerkesztőinek ma már sem akarata, sem képessége önálló útra térni – a támogatások által függőségben tartott, ám valamelyest biztonságot adó vegetálás kielégíti igényeiket. A szűkre szabott újságírói prérin az egzisztencia féltése elhallgattatja a meg-megszólaló lelkiismeretet is – néhány magányos farkast leszámítva marad a nem árt/nem használ attitűd és a tájba simulás. Ez természetesen további olvashatatlan és színtelen lapot eredményez, további vegetálást és az újabb szubvencióra való rászorulást: a kör bezárul és végtelenítődik.

Kissé drámai befejezéssel: Erdélyben – alig létező kivételektől eltekintve – az írott magyar sajtó már nem haldoklik: tulajdonképpen évek óta halott. Eszméit, dinamikáját tekintve holtan jelenik meg: szellem, amely visszajár kísérteni a közéletbe, és se nem élő, se nem halott állapotában pártatlannak hiszi magát.

A szerző író