időjárás 1°C Taksony 2022. november 29.
logo

A magyar értelmiség provincializmusa

2003.07.18. 22:00

I. Járt nálunk nemrégiben egy német professzor. Mint megtudtuk, Heidegger tanítványa volt. Szép, ezüstősz feje valahogyan Bartókéra emlékeztetett. Az a fajta történész, aki egyszerre testesít meg egy kutatói típust és egy tudósi morált. Aki a tudományt szívós tudatossággal igyekszik kivonni a politika fennhatósága alól. A huszadik század totalitárius társadalmainak egyikét, a fasizmus történetét, létrejöttét, európai térnyerését kutatja ifjúkora óta. Saját szavai szerint azért száll szembe mindenféle démonizálással, mert azt idegennek tartja a tudománytól.
Olyan mélyen jár témájában, hogy néha csak megfeszített figyelemmel lehet követni. Filozofikus elvontsága s a leegyszerűsítésektől való ösztönös irtózása előadásában is kiütközik. Mondatainak magyar visszaadása alighanem megizzasztotta az egymást félóránként váltó, két igen kiváló szinkrontolmácsot.
Pedig Ernst Nolte professzor előadásmódja jóval egyszerűbb, mint ahogyan ír. (S mit mondjon a filozófiai terminusokkal bajlódó fordító? Az ilyen fordítási feladatok után lehet nagyot sóhajtani: „ez jó mulatság, férfimunka volt”.)
A hely, ahol az előadás és a konferencia zajlott, a Terror Háza Múzeum volt. Az ezüstősz Nolte professzor valószínűleg nem tulajdonított ennek semmiféle jelentőséget. Készült az előadásra, készült a kérdésekre. Hiszen az ő nevéhez fűződik a nyolcvanas évek híres, úgynevezett történészvitája. A más országokba is átgyűrűző diszkusszió újabb termékeny kutatássorozatot indított el a fasizmusról. Ernst Nolte ennek a történészvitának kulcsalakja volt, s talán arra számított, hogy mivel nálunk a nyolcvanas években, a létező szocializmus idején aligha lehetett volna a fasizmusról vitát folytatni, most már, húsz év elteltével ennek nem lehet akadálya. Hogy most már mind a jobboldal, mind a baloldalinak megmaradó történésztársaság felteheti izgalmasabbnál izgalmasabb kérdéseit.
Nolte fontos művének első kiadása óta négy évtized telt el. Vajon hány hasonlóképpen maradandó munkát hozott létre a fasizmus tudományos igényű kutatásában a hazai baloldal? Hány olyan mű született nálunk, amelyet az összes világnyelvre lefordítottak, s negyven év múltán is kiállja az idők próbáját, tudományos eredményeit ma is szaporodó hivatkozások tömege igazolja? Egyszóval hány tudományosan érvényes, évtizedek elteltével is világszerte alapműnek tartott munkát hozott létre a fasizmus szakirodalmában az antifasizmusára oly kényes hazai baloldal?
Mindez csak azért jutott eszembe, mert a szakmában való jártasságról, a tudományos elmélyülés igényéről és a tudomány relatív függetlenségének megvédéséről egyre inkább úgy érzem, hogy mind a hatalmi, mind a szellemi elit számára alapvető morális kérdés, vagy legalábbis annak kellene lennie. Nálunk a Heidegger-tanítvány a baloldaltól nem kapott kérdéseket. Semmit nem kapott tőlük. Se figyelmet, se érvet, se ellenérvet. Ugyanis kollektívan nem voltak jelen. Elolvasták, mit ír Nolte professzorról a Népszabadság. És mint a régi szép időkben, máris tudták: az a dolguk, hogy otthon maradjanak.
S itt kezdődik a hazai értelmiség provincializmusa. A tánclépéseket tudják, a kályha pedig, ahonnan el kell indulni, az irányadó napilap.
A Népszabadság Nolte-ügyben kitett magáért. A fasizmus korszaka című alapmű könyvbemutatójának napján és a meghirdetett előadás előtt egy nappal – tessék csak figyelni az időzítést! – közöl egy cikket a történészprofesszorról. A cikk szerzője (Dunai Péter) Noltét megvádolja azzal, hogy történelemszemlélete „kalandor valóságtorzításra alkalmas”. Ennyi elég. Ennyiből egy rendes baloldali azonnal tudja, hogy neki ezen a napon otthon kell maradnia. Ha netán hezitált – mert azért egy vérbeli történészt, akármelyik oldal foglya-rabja-elkötelezettje, csak-csak érdekel egy világhírű kolléga, még ha zavaró is a helyszín, a Terror Háza Múzeum –, akkor a Népszabadság segített neki eldönteni, melyik a helyes út. A helyes út: az otthon maradás. Minek utazgat ez a professzor, ki kíváncsi rá? – gondolja a rendes baloldali értelmiségi. Majd elolvassuk Dunai Pétert a Népszabiban, és amit ír, az lesz a véleményünk. Jobb is, ha ezt a német professzort nem hallgatjuk meg, mert még megzavar minket, és megesik velünk az a csúfság, hogy vele értünk egyet egy-két dologban, és nem a Dunai Péterrel. E. Fehér Pállal is addig tudtunk igazán jól egyetérteni, amíg rajta kívül nem olvastunk senkit.
Azt gondolhatnánk, hogy a fasizmus témája iránt érdeklődő értelmiségit, különösen történészt, politológust a szakma szeretete áthajtja politikai émelygésein. Láttunk már ilyet. Émelygett eleget a szocializmus idején a nem párttag értelmiség is, mégse vonta ki magát a forgalomból, s ha nagy művész, jelentős tudós vagy más világhíresség érkezett hazánkba, nem demonstrált távolmaradással, átkorbácsolta magát politikai undorain.
Peng a hangvilla a kórusvezető Népszabadság kezében. Ne legyünk igazságtalanok: ők már régen nem állítják azt, hogy csak ők tudják, hogy szól tisztán az A. Ám a szakma tekintélyes (úgy értem: számos egyedből álló) része mégis a régi kórusvezetőre figyel.
Hangvilla csak annak nem kell, akinek abszolút hallása van.
Vajon miért hajaznak Magyarország legkedvetlenebb napilapjának riporterei a vizsgálóbírókra? Talán jogra iratkoztak, és nem sikerült az államvizsga, csak az újságíró-iskola? És mit csinál a rovatvezető, mikor átolvas egy ilyen interjút, amelyben csak úgy ropognak a géppuskakérdések? Neki ez tetszik?
Interjú ez egyáltalán, vagy idekeveredtek a Rajk-per jegyzőkönyvének kíméletlen felelősségre vonásai, az egyetlen igazság birtokában lévő felsőbbrendű tudat számonkérései?
Ízelítőül ide másolok néhány vádpontot az interjúnak álcázott rendőrségi kihallgatási jegyzőkönyvből (Népszabadság, június 17., Varró Szilvia interjúja Ernst Nolte professzorral):
1. vádpont: „Cikkében a Gulágot eredendőbbnek tartotta Auschwitznál, a náci rémtetteket a kommunista rémtettekre való reakcióként írta le. Vitapartnerei többsége ezt a fasizmus tisztára mosásaként értékelte.”
2. vádpont: „Ön kétségbe vonja a náci bűntettek egyediségét.”
3. vádpont: „Önt több állítása miatt nem tartották többé szalonképesnek.”
4. vádpont: „Egy sor Holokauszt-tagadó, illetve azt relativizáló fiatal történész Önre hivatkozik.” (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy Nolte professzor itt már nem bírta cérnával, és közbevetette: „Nem róható fel nekem, hogy valaki rám hivatkozik. Az a kérdés, hogy megfelelően interpretál-e vagy félreért. Hogy Holokauszt-tagadó lennék, azt még senki nem állította rólam.” Lám, mégis érdemes volt a professzornak Magyarországra jönnie. Itt fél óra alatt megkapta a baloldaltól a holokauszttagadás lebegtetett vádját, amit egész Európában évtizedek alatt nem tudott magának öszszegründolni.)
De lássuk a kihallgatási jegyzőkönyv további részleteit.
5. vádpont: „Miért adott interjút az amerikai Holokauszt-tagadó Journal of Historical Review című lapnak?”
6. vádpont: „Ön üdvözölte Erich Priebke, a közel félezer ember meggyilkolásáért felelős SS-tiszt bírósági felmentését.”
7. vádpont: „A »Vitapontok. A nemzetiszocializmus mai és jövőbeni ellentmondásai« című könyvében Ön Hitler »bizonyos történelmi jogáról« beszélt. Sokan ezt is a nácizmus igazolásaként interpretálták.”
Ez a tónusa az egész interjúnak, végül a kihallgatási jegyzőkönyv alapján megszületik a kormánylap-bíróság ítélete. Így szól: „Ön vitatott munkásságú történésznek számít, akit csak néhányan követnek.”
Nem adnám egy vak lóért, ha láthattam volna ez után a szánalmas mondat után Nolte profeszszor tekintetét.

II. A magyar szellemi élet alapszerkezete, működésének elvei és természete sokkal kevesebbet változott, mint azt reméltük. Mert kétségtelen, hogy E. Fehér Pál kellemetlenebb és ártalmasabb volt, mint ma Dunai Péter, de a lényeg nem a köztük levő különbséggel írható le. A lényeg azzal írható le, hogy mivel az értelmiség szerepének önnön lényegéből kell következnie, nem teheti meg egyetlen képviselője sem, hogy értelmiségi léte által jelentett szerepével ne azonosuljon. Amikor Borisz Paszternakot a harmincas évek végén megkérdezték, miért nem írta alá a szovjet írók tiltakozó-kiközösítő levelét, amelyet a Szovjetunió dicsőséges ügyét eláruló André Gide-nek írtak, aki korábbi szimpátiáit feledve szembefordult a totalitárius sztálini Szovjetunióval, és megírta a Visszatérés a Szovjetunióból című pamfletjét, Paszternak azt mondta: „Nem olvastam Gide munkáját.”
Nagy bátorság volt akkortájt ez a védekezőnek tűnő mondat.
És most képzeljünk el egy hasonló tartalmú mondatot indokként a nyolcvanas évek valamelyik aláírásgyűjtő akciója idején Magyarországon. Mint érv: gyáva megfutamodás. Miért? Mert más a kockázat egy totális és egy puha diktatúrában. Mint ahogy más a kockázat egy puha diktatúrában és egy rendszerváltoztató demokráciában.
Egy értelmiséginek pontosan tudnia kell, hogy abban az országban, ahol ő él, azon a földrészen, abban a civilizációban mekkora a szabadsághányados. Ha demokráciában él, akkor ott mekkora a demokrácia foka. Az értelmiség nem mehet alá ennek a társadalmi demokráciafoknak. Csak fölé mehet. Kockáztathat, ha van hozzá kedve, ereje. Vagy visszavonhatja magát, ha úgy dönt – egy polgári demokráciában ehhez is joga van. De alá nem mehet ennek a demokráciafoknak, mert megszünteti önmaga értelmiségi létének lényegét.
Ma számos értelmiségi nem vesz tudomást erről a demokráciafokról. Kényelmességből a késő Kádár-kori reflexeit működteti, és ezáltal ő maga konzervál nemcsak egy korábbi viszonyokkal adekvát magatartást, hanem a már meghaladott állapotok továbbélését is. Ez egyik igen fontos oka saját csoportja tekintélyvesztésének. Amikor egy politikailag tudatos nem értelmiségi ehhez a késő Kádár-kori reflexeire hagyatkozó, szociológiailag az értelmiséghez tartozó lényhez képest értelmiséginek látszik, akkor nem arról van szó, hogy a politikai tudatosság automatikusan beemel bárkit az értelmiségi létbe. Nem, ez nem így működik. Arról van szó, hogy az a politikailag tudatos egyén „jobban érzi a kort”, a kor lényegét, frissebb szellemmel és élénkebben reagál a kor valóságára, és ezért pontosabban képes érzékelni a társadalom demokráciafokát.

A demokrácia foka nem függ direkt módon attól, hogy mit hagy megtenni magával a politikai hatalomtól kisebb-nagyobb mértékben függő értelmiség. Ám ha az értelmiség jelentős részének manipulálhatósága bármilyen oknál fogva prolongálható, akkor ez előbb-utóbb visszahat arra a demokráciára, amely már előbbre is tarthatna. Minden politikai déjá vu ezért életveszélyes a friss demokráciákra: egy provincializmusba süllyedő értelmiség a puszta milyenségével negatíve visszahat azokra a folyamatokra, amelyek ténylegesen meghatározzák a demokrácia fokát.
A hazai, jobbára baloldali gyökerű értelmiség nem elhanyagolható hányada – bár le kell szögeznünk, hogy számos jobboldalira is jellemző a leírt jelenség – egyre jóvátehetetlenebbül elfogad egy, a késő kádári korszakra jellemző, anakronisztikus szerepkört. Morálisan nem menti őt az, hogy ebben a szerepkörben egyébként rosszul érzi magát. Rossz érzésüket sokan hihetetlen agresszivitással ellensúlyozzák. Közkeletű hiba az agresszivitást radikalizmusnak nevezni, az igazi radikálisnak nem a stílusával és nem a kommunikációjával szokott baj lenni, hiszen radikalizmusának része az énálcázás. (Arthur Koestler ír arról, hogy a kommunistáknál korántsem csak a veszélyek elhárítása miatt volt mindenkinek álneve. Az igazi név elfelejtése, eltagadása identitáshiányokra utaló pszichikus mozzanat is volt.) A mi mostani agresszívjaink mindig beépült emberek, miért lennének radikálisok, hiszen kulcspozíciókban vannak, jól fésült államtitkárok, médiaszakemberek és a többi.
A késő Kádár-kori reflexeket működtető provinciális passzívak, a jól fizetett militáns agreszszívak és az értelmiségi lét perifériájára szorult vagy nem értelmiségiként leírható, létük veszélyeitől tudatossá váló polgárok különös vegyüléke csak hangsúlyozza, mennyire fontos lenne az a hazai értelmiségi elit, amely jelenleg még csak egy elég szakadékony, bár kétségtelenül létező réteget képvisel.
Mert mit számítana, hogy egy vagy öt újságíró mit írt egy német történészről, ha olyan értelmiségünk lenne, amely Nolte munkásságát eredetiben is jól ismeri, vagy amely képes becsületsértési perek intermezzói nélkül egy, az említett történészvitához hasonló szintű eszmecserét folytatni? Mit számítana, ha a magyar értelmiségnek legalább a legjobbjai végre megelégelnék a Pál utcai fiúk grundcsatározásainak szellemi szintjét?
Vagy netán annak kellene örülnünk 2003-ban a tizenhárom éve szabad Magyarországon, hogy direktben lenácizni azért már nem merte senki Ernst Noltét? Nem tudunk örülni. Mert lenácizni nem merték ugyan, de az egyre mélyebbre süllyedő, militáns, magát irodalminak álcázó hetilapban a hazánkban vendégeskedő német professzort és az őt meghívó magyar történésznőt a gázkamrába azért elküldték (Élet és Irodalom, 2003. június 20.).
Ez volt a mélypont, lejjebb innen nincs, nem lehetséges.

III. Egyelőre bizony tudomásul kell vennünk, hogy Ernst Nolte előadásainak és könyvpremierjének sorsa Magyarországra jövetelekor eleve megpecsételődött azáltal, hogy a jobboldal hívta őt meg. Eleve megpecsételődött az iránta tanúsított érdeklődés azzal, hogy a jobboldal közreműködése révén adták ki évtizedek óta világhírű, számtalan nyelvre lefordított alapművét, A fasizmus korszakát. S mert ez így történt – állítom, nem törvényszerűen, hiszen a baloldalnak legalább annyi magasrendű szellemi érdeke fűződött volna e könyv általuk való kiadásához –, Ernst Nolte budapesti előadásainak és magyarra fordított művének sorsa a baloldal számára eldöntetett. (Nem hoznék most olcsó analógiákat a zseniális George Orwell születése centenáriumának megünneplése ügyében.) A rendezvényt a kétségkívül jobboldali meghívó fél minden lehetséges úton – sajtó, televízió, egyetemek hirdetőtáblái stb. – népszerűsítette. Azt gondolván, hogy általános, az egész huszadik századot oly tragikusan meghatározó jelentősége miatt a fasizmus korszakát ma nem pusztán a jobboldalnak kellene tanulmányoznia. Azt gondolván, hogy a gyűlölet ideológiáját nem elég gyűlölni: a tudomány ugyanis nem a gyűlöletről, hanem a megismerésről szól.
Rosszul gondolta ezt a jobboldal?
Merhetünk-e arra gondolni, hogy a baloldal szándékosan maradt tüntetően távol Nolte professzor előadásairól?
Merhetünk-e arra gondolni, hogy a baloldali sajtó jól időzített állásfoglalása elég volt ahhoz, hogy az egész baloldali értelmiség még a kérdéseit és az ellenérveit is fuldokolva lenyelje inkább, mint hogy lábát betegye „a jobboldal” által létrehozott intézmény falai közé? (El tudjuk-e képzelni József Attilát, amint nem megy el Thomas Mann üdvözlésére azzal az indokkal, hogy a rendezvényt nem jó elvtársak szervezték?)
Merhetünk-e arra gondolni, hogy ez a szánalmas provincializmus akadályozott meg könyvek sorát publikáló történészeket abban, hogy éljenek az alkalommal, és szavakat, gondolatokat váltsanak egy világhírű történésszel olyan témában, a fasizmus témájában, amely téma vulgármarxista változatának állandó napirenden tartásában éppen a baloldal militánsai jeleskednek?
Merhetünk-e arra gondolni, hogy őket a fasizmus eszerint csak PR-célokból érdekli?
Merhetünk-e arra gondolni, hogy ha nyíltan vagy burkoltan fasisztázni, nácizni nem lehet – mert most már indokolni és összevetni kell, gondolkodni és következtetéseket levonni kell –, s hogy ha nem elég a horogkeresztes billog, amelyet sokkal könnyebb belenyomni az ellenfél bőrébe, mint megtanulni érvre érvet, gondolatra gondolatot mondani szemtől szemben, akkor a baloldalnak az egész fasizmustéma már nem is érdekes?
Kérdéseim megválaszolása gyanánt végezetül egyetlen mondatot szeretnék idézni Nolte profeszszortól: „…a fasizmus transzpolitikai fenoménként is termékenyen hozzájárul a ma megértéséhez: csak ha a liberális társadalom megingathatatlanul és gondolatteljesen igent mond a gyakorlati transzcendenciára mint a legtulajdonképpenibb, ám mégsem kizárólagos teremtményére, ha az elméleti transzcendencia feladja a politikai érdekekhez való ősrégi kötődését, s a maga autentikus szabadságához kapcsolódik, ha a kommunista társadalom kijózanultan, de cinizmus nélkül szembenéz saját magával és a múltjával, ha az egyéniség és a korlátok szeretete többé nem ölt magára politikai kifejezésformát, s a gondolkodás az ember barátja lett – csak ekkor léptük át végérvényesen a posztfasiszta korszak határvonalát.”
A szerző irodalmi szerkesztő

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.