Globalizáció: fenntartható fejlődés vagy Malevil

A fejlett nyugati piacgazdaságok nem a fenntarthatóság felé haladnak. Lakosságuk mesterségesen felpörgetett fogyasztási tempója, ökológiai lábnyoma nem követhető az emberiség rohamosan szaporodó, harmadik világbeli többsége számára. A fogyasztói társadalmak már jórészt felélték saját természeti erőforrásaikat, a szükséges erőforrásokat a még meglévő erőforrások jelentős hányadát birtokló fejlődő világból szerzik meg, hol szelídebben, tőkekihelyezéssel és technológiaexporttal, hol pedig nyílt erőszakkal. Eközben az olcsó termelést és munkaerőt biztosító, vészesen eladósodott országok szinte tehetetlen részesei ennek a globális folyamatnak. Ezért előbb-utóbb döntő váltásnak kell bekövetkeznie. A kérdés csupán az, hogy ez előkészített módon, viszonylag zökkenőmentes átmenettel fog-e megvalósulni, vagy pedig valamilyen komoly megrázkódtatás fogja az emberiséget arra kényszeríteni, hogy egész életformáján, életstílusán változtasson.
Gondjaink gyökerét a következőkben látom: a jelenlegi magas szintű technikai civilizáció, akár Európáról, akár Észak-Amerikáról van szó, az egész északi típusú, transzatlantikus civilizáció döntően a fosszilis tüzelőanyagok felhasználására épül, illetve bizonyos mértékig az atomenergiára. A globalizáció, ami ennek a civilizációnak a sajátja, és egyúttal rátelepszik az egész világra, lényegében a nagy ipari forradalommal kezdődött. A nagy ipari forradalom volt ugyanis az, amely Angliában, majd másutt is, nagy lendületet adva a polgári fejlődésnek, lehetővé tette, hogy a legerősebb hatalmak a legjelentősebb fosszilis tüzelőanyag-forrásokat megszerezve, a maradék világ fölött hatalmat gyakoroljanak. Ezzel a technikai civilizációval szemben két alapvető ellenvetésem van.
Az egyik az, hogy ami a Föld története során geológiai mértékben mérve hosszú idő alatt jön létre, az egy pillanatreakció során felszabadul, és valamilyen hatásfokkal hasznosul. Amit a természet geológiai időtávlatban hozott létre, azt mi emberi mércével mérve is nagyon rövid idő alatt használjuk fel, mondhatni, pocsékoljuk el.
A másik: a fosszilis tüzelőanyagok meghatározott területeken, de ott nagy mennyiségben, halmozottan fordulnak elő, méghozzá úgy, hogy kiaknázásukhoz magas szintű technikai felkészültség, sőt egyértelműen: hatalom szükséges. (Nem mellesleg: ugyanez szükséges az atomenergia felhasználásához is!) Következésképpen a fosszilis tüzelőanyagokat rendszerint nem az a népesség aknázza ki, használja fel, és igazi hasznukat sem az a populáció látja, amelynek a szállásterületén ezek megtalálhatók, hanem egy más földrajzi helyzetű hatalom birtokába jutva használódnak fel, és népességének pazarló szintű fogyasztását szolgálják ki. Ez feloldhatatlan konfliktust rejt magában. Mindaddig, amíg a bőségben élő technikai civilizáció a fosszilis tüzelőanyagokra mint energiaforrásokra épül, addig nem lehetünk optimisták a jövőjét illetően. Túlságosan is nagy anyagi érdekeltségek fűződnek ahhoz, hogy ez a rendszer fennmaradjon, és ez az alternatív energiaforrások fölhasználását döntő mértékben akadályozza.
Hatékony intézkedéseket csak ezekkel az érdekeltségekkel szemben lehetne hozni, ám ez a jelenlegi világhelyzetben szinte lehetetlen. A globalizációval szemben nem az erőszak a kiút. Legkevésbé a terrorizmus, amely maga is globalizálódik. Az általa keltett megrázkódtatások a pusztulás, a Malevil irányába viszik a világot, öngerjesztő módon erősítve azt a tendenciát, amely a fosszilis tüzelőanyagok megszerzését katonai erővel igyekszik elérni, az érdekeinek megfelelő politikai berendezkedések támogatásával. Szomorú aktualitású az a mondás, amely „a háború a gazdagok terrorizmusa, terrorizmus a szegények háborúja” paradoxonba foglalja ennek az öngerjesztő folyamatnak a lényegét. Amíg a foszszilis tüzelőanyagok megszerzésének a hajszája a világ erőforrásainak jelentős részét leköti, óriási katonai potenciálokat hoz létre és mozgósít, és akik ebben a versenyben élen járnak, egyúttal azoknak a legnagyobb az ökológiai lábnyoma is, addig nagyon nehéz hatékony intézkedéseket hozni. Erre vall a klímaegyezmények körüli huzavona is. Ebből a bűvös körből, mivel ennek a forrása alapvetően gazdasági, csakis gazdasági eszközökkel lehet kitörni. Ehhez az eszközöket viszont a tudományos fejlődés, az innováció szolgáltathatja.
A másik ok, ami miatt a prognózisom borús, a világ népesedési helyzete. Az a népesség, amely ma is a leginkább szaporodik, nem ott él, ahol az emberi népesség magasabb életszínvonalához szükséges javak túlnyomó többsége megtermelődik, hanem ott, ahol a megtermelésükben hiányok, szűkösségek vannak. Ezzel szemben az a népesség, amely a legnagyobb bőségben él, elöregszik, szaporodási dinamikája hanyatlik. Mindenekelőtt igaz ez Európára. Ez olyan ellentmondás, amelynek feloldására ma nem látok olyan programot, amely eredményes lehetne. Feltételezhető ugyan, hogy ha a ma erősen szaporodó népesség a jelenlegi fejlett világ életstílusát, fogyasztói szokásait és szintjét venné át, akkor szaporodási üteme bizonyára lelassulna, de mire ez bekövetkezhetne, jóval azelőtt a Föld minden véges erőforrása rég kimerülne, és ez már nem fejlődést, de pusztulást eredményezne. Ez is tehát a Malevil-forgatókönyv felé mutat.
A sok kétség és ellentmondás után jogos a kérdés, lehetséges-e egyáltalán fenntartható fejlődés. Ökologikus megközelítésben a fenntartható fejlődés azt jelenti, hogy egy populáció oly módon használja környezetének a forrásait, hogy ezek egy minimális veszteséggel működő, cirkulációs rendszerben továbbadódnak, átöröklődnek nemzedékről nemzedékre. Tehát a populáció nem éli fel a saját létforrásait, és ezáltal a saját jövőbeli nemzedékeinek az életlehetőségeit – legalábbis a populáció saját időléptékében – nem korlátozza. Ez értelmezésem szerint a fenntartható fejlődés ökológiai oldala. Kérdezhető, mi ebben a fejlődés? A biológiában a fejlődés, az evolúció alapja a generációk közötti információátadás, az általa megvalósuló alkalmazkodás és egyfajta tökéletesedés. Az emberiségre lefordítva ez azt jelentheti, hogy fenntartható a fejlődés akkor, ha a populáció a biológiai erőforrásait és szellemi örökségét úgy tudja továbbadni nemzedékről nemzedékre, hogy genetikailag és szellemileg is optimális a nemzedékek közötti információáramlás. Ide illeszkedik, hogy Partha Dasgupta angol közgazdász megpróbálta definiálni a fenntartható jólét fogalmát. Ez a legszélesebb értelemben vett öröklődésen, a különböző javak továbbadásának optimalizálásán alapul. A polgári társadalomnak egyik szilárd pillére, hogy szigorú jogrenddel szabályozza az anyagi javak, a működő tőke öröklődését. Jogos a kérdés: mikor fogunk oda eljutni, hogy a természeti javak nemzedékről nemzedékre átörökítésére is ugyanilyen szigorú törvények érvényesüljenek, hogy jogrendileg szabályozva legyen nemcsak a működő tőke mint erőforrás megőrzése és öröklődése, hanem a természeti erőforrások megőrzése és továbbadása, valamint a humán szellemi és fizikális, egészségi erőforrás védelme, fenntartása mint a fenntarthatóság alapja. Ennek megvalósulása esetén lehetséges volna a fenntarthatóság és a fejlődés.
Arra, hogy ez a váltás mielőbb megtörténjék, Európa van a legjobban ráutalva, mivel a fosszilis tüzelőanyagokban szegény, bár alternatív energiaforrásokban gazdagabb. Egyértelmű, hogy a fosszilis tüzelőanyagokért folytatott globális versenyben Európa alulmaradt. Ezenkívül: Európának a populáció normális korstruktúrája helyreállítása érdekében a jelenlegi népesedési stratégián is változtatnia kell, ehhez viszont az életformán és ezzel együtt az erőforrások felhasználási arányain is változtatnia kellene. Ha Európa ebben késlekedik, akkor alulmarad az erősebbekkel szemben a fosszilis energiaforrások kihasználásában is, és egyúttal alulmarad a dinamikusan népesedő, fiatalabb civilizációkkal, mindenekelőtt Kelet-Ázsiával szemben is. A váltás kulcskérdése Európa nagyobb mértékű önállósága, függetlenedése a globalizált energiaszolgáltató rendszerektől. Ebben már vannak egyes, jó kezdeményezések. Terjedőben van a napenergia felhasználása a mediterrán országokban. Technikai létesítményeihez nem kell egy-egy nagyvárosnak, régiónak vagy államnak a koncentrált ereje. Mondhatjuk, kisközösségbarát energiaforrás. Felhasználására Magyarországon is jók a lehetőségek, hiszen az ország jelentős részén az éves napsütéses órák száma mintegy 2000, sőt Alföld déli részén ennél több, ami a rentabilitást már biztosíthatja. A szélenergia felhasználására is vannak lehetőségeink, részint a medence nyugati kapujában, a Kis-Alföldön (ahol túloldalt már sorakoznak a „sógorok” szélkerekei!), részint a Tiszántúl szélcsatornájában. A geotermikus energia felhasználására pedig európai viszonylatban talán a legjobbak az adottságaink.
Mint evolúciós szemléletű biológusnak, számomra alapvető a globális problémákkal, a jelenlegi technikai civilizáció hosszú távú fenntarthatatlanságával szembesülő, a korlátainkat és egész fejlődésünk ellentmondásait látó és láttató természettudományos világkép. Látni kell, hogy az emberi megismerőképesség is az evolúció eredménye, a maga korlátaival együtt. Ez a megismerőképesség jól működik, és tűrhető pontosságú prognózisokat ad a dolgok egy közepes nagyságrendi tartományában, ahol jó pontossággal euklideszinek tűnik a tér, ahol a testek mozgása leírható a newtoni mechanikával, ahol az idő léptéke alkalmas a dolgok ok-okozatiságának leírására. Ebben a tartományban tudunk a dolgokról szemléletes képet alkotni, mondhatjuk: világképünk erre a nagyságrendi tartományra van élesre állítva. Ez a képességünk azonban elvész a mikrovilágban. Leírhatjuk az elektron hullámegyenletét, ám detektálhatjuk tömeggel bíró korpuszkulaként is, de nem adhatjuk meg egyszerre valamennyi paraméterét teljes pontossággal. Ugyanígy nincs és nem is lehet szemléletes képünk a fény elhajlásáról gravitációs térben, nem tudjuk, mi a kozmoszt kitöltő, nem sugárzó szubsztancia, és a big bang is csupán egy szimbólum, mert természettudományos eszközökkel nem lehet leírni, mi volt előtte, hiszen arra sem a tér, sem az idő fogalma nem vonatkoztatható. Véleményem szerint ez a természettudományos világkép alapvetően etikus, értékszemléletű, mert az ember és a természet, az ember és a bioszféra viszonyáról szól. Arról, hogy az ember nem helyezheti magát a természeti törvényeken kívül, még kevésbé azok fölé.
A szerző tanszékvezető egyetemi tanár