Medgyessyék dicstelen 133 napja

A két néppárt versenyében a Fidesz csaknem négy hónapja vette át a vezetést. Ez a 133 nap a polgárok politikától való általános elfordulása mellett elsősorban a szocialistákat támogatók számának csökkenését hozta. Ha őszinték akarunk lenni, úgy azt is látni kell, hogy ezt a folyamatot kevéssé a polgári ellenzék világos alternatívája, semmint a kormányzó szocialista-balliberális koalíció ügyei táplálják. Ügyek mindig is voltak. 2003 kora őszén azonban érdemi változás következett be a politikai napirendre kerülő ügyek lakossági fogadtatásában. Ameddig a D–209 jelenség, vagy az országgyűlési választások tisztasága körüli (javarészt erkölcsi) dilemmák a szavazóközönség semleges és baloldali részét nem igazán érintették meg, addig az idei nyár ügyei már alkalmasok voltak arra, hogy átlépjék a polgári oldallal egyébként nem feltétlenül szimpatizáló szavazók ingerküszöbét. Ennek okaira több szempontból is érdemes odafigyelni.
A baloldali kormány gazdaságpolitikai mozgásterét két olyan tényező szűkíti, amely a hivatalban lévők döntésének következménye. Az első tényező a kétszer száz napos osztogatás után kiürült kincstár, illetve megnövekedett közalkalmazotti bérköltség. Második a közös európai valuta bevezetéséhez szükséges szigorú előírások teljesítésének vállalása. A költségvetés igen feszült helyzetbe került. Miután a koalíciós partner adócsökkentési ígéretének teljesítése miatt a jövedelemadó emelése nem volt járható, ezért más megoldást kellett keresni. Első megoldásként az egyes kiadások elhalasztásából adódó megtakarítás merült fel. Legnagyobb tételként a nyugdíjasok új, 53. heti juttatásának kifizetését próbálták meg az idei évről a következőre halasztani. Miután ez egy, a szocialisták számára kiemelten fontos szavazócsoport érdekeit sértette volna, ennek lehetőségét gyorsan elvetették. A szocialista párt utolsó bevethető tartalékaként működő Werber-jugend újabb szórólapozása talán pont ezt akarja elfeledtetni a nyugdíjasokkal. Az egyébként jogos kifizetések elodázásának ötletétől a szocialisták nem búcsúztak el (csupán a nyugdíjasokat rémisztgető pénzügyi szóvivőtől), és immáron egy kisebb érdekérvényesítő képességgel bíró társadalmi csoporton akarnak takarékoskodni. Jövőre a közalkalmazottak nem decemberben, hanem csak az újévben, azaz 2005 januárjában kapják meg 13. havi juttatásukat. Az így megtakarított csaknem harmincmilliárd forintot az önkormányzatok támogatására fordítják.
A kormány a nyugdíjasok mellett a politika iránt jelenleg kevéssé érdeklődő, ám véleményével másokat érdemben befolyásolni képes középosztály körében is érezhetően veszített népszerűségéből. A késő kádári modellekben gondolkodók világát több megrázkódtatás éri. Az állami alkalmazásban álló középkorúak munkahelyeit a létszámleépítés tizedeli, míg egyetemre járó huszonéves gyermekeik társadalmi felemelkedése elé a túlzsúfolt egyetemek romló színvonala, piaci áruvá váló kollégiumok, romló elhelyezkedési esélyek gördítenek mind nagyobb akadályt. Az otthonteremtés lehetőségét eddig meg nem ragadók csak jobb időkben reménykedhetnek.
A kormányzó szocialisták támogatáscsökkenésének egyik oka ezek szerint a nagyszámú és aktív szavazói csoportok érdekeinek megsértése. Mindez azonban még nem ad kellő magyarázatot a több mint négy hónapja tartó folyamatra.
Egyre kevesebb a jó hír. Egyre kevesebb dologra lehetünk büszkék. Korábban Magyarország a volt szocialista országok között eminens tanulónak számított. Napjainkban új autógyárat Északnyugat-Magyarország helyett a Felvidéken építenek. A nagyvárosok versenyében a Duna gyöngye, hazánk szíve, Budapest már csak a futottak még kategóriában kullog. Az a bizonyos pohár már régen nem félig telt, hanem újfent félig üres. Ezek a hírek sokakat fordítanak el a politikától.
Akik a mostani kormány mellett próbálnának érvelni, politikai témájú beszélgetésekben egyre többször érezhetnek keserű szájízt. Úgy tűnik, hogy a baloldali kormány sorra tesz olyan lépéseket, mint amilyenekkel annak idején a polgári kormányt vádolta. A korábbi vélt erkölcsi fölényt intézményesíteni hivatott európai Magyar Köztársaság már az ünnepi beszédekből is kezd kikopni. A szavak és a tettek között óriási szakadék tátong.
A tettek között számos veszélyes lépést is láthatunk. A politikatudomány nyelvezetében a specifikus és a diffúz legitimáció összemosásának nevezzük azt, amikor egy aktuális rezsim a demokrácia egyedüli letéteményesének állítja be magát. Amikor Medgyessyék a köztársasági eszméről beszélnek, és ezzel hazánk jelenlegi államformáját, a köztársaságot saját regnálásukkal azonosítják, a lehető legrosszabb szolgálatot teszik vélt igazuknak. Azt a hitet oszlatják ugyanis szét, hogy a politika befolyása idővel kiszorítható a nem politikai természetű társadalmi alrendszerekből. Azzal, hogy a számukra nem kívánatos szakmai tisztségviselőket nem mandátumuk lejártakor, hanem igény szerint, akár bevett intézmények átszabásával távolítják el tisztségükből, kiváltja az európai és nemzetközi társszervezetek jogos kritikáját.
A rendszerváltozás után eddig még minden kormány saját hatalmának kiterjesztésén és a tőle független intézmények befolyásának csökkentésén munkálkodott. Ezt programjuk hatékonyabb végrehajtása miatt tették. Így tett a polgári kormány is. Az akkori ellenzék ezt egész pályás letámadásnak nevezte, és azt a látszatot keltette, hogy hatalomra kerülve ő szakít ezzel az egyébként általános gyakorlattal. A kormányra került baloldal most saját programja végrehajtásának érdekében csökkentené a tőle független intézmények befolyását, ami azokban okoz csalódást, akik a politika befolyásának visszaszorításában reménykedtek. Mindez csalódást, kiábrándulást és a politikától való elfordulást eredményez. Ameddig a polgári erők az elmúlt négy évben egy sokak számára vonzó modell megvalósításába kezdtek, addig a baloldal továbbra sem tud koherens jövőképet felmutatni.
A tavalyi választásokat övező megosztottságot enyhíteni hivatott nemzeti közép gondolata helyett Tony Blair Angliájából ismerős folyamatok köszönnek vissza. Blair ugyanis – Medgyessyhez hasonlóan – a hagyományos munkáspárti szavazók mellett a középosztály támogatását megszerezve került kormányra. Ezt a célt szolgálta a nemzeti közép Magyarországon. Amikor a globalizációs folyamatok, illetve a középosztályt sújtó kormánypolitika következményeként a korábbi középosztály kezd lecsúszni, ismét elő lehet venni a középosztály erősítését célzó ígéreteket. Persze csak a következő választások előtt. Addig még sok megpróbáltatás vár a társadalomra. Az egyik legnagyobb sorscsapás a privatizáció. Pont a fent idézett Anglia példája mutatja, hogy hová süllyedhet egy ország nagyvárosi tömegközlekedése vagy egészségügyi ellátórendszere, ha kiszolgáltatják azt a haszonelvű tőkének. Angliában ugyanis a nagyvárosi tömegközlekedést privatizálták, azt gondolva, hogy az ott is elmaradt milliárdos beruházásokat az adófizetők helyett majd a magánbefektetők fogják elvégezni. A befektetők azonban csupán a biztos megtérülést hozó szakaszokat részesítették előnyben, figyelmük ezekre korlátozódott. A többi szakasz felújítása és modernizálása elmaradt, amit a menetrendszerűen bekövetkező balesetek ékesen bizonyítanak.
Most valami hasonló vár ránk a magyar egészségügyben. A haszonelvű tőke megjelenése azt fogja eredményezni, hogy a fiatalok, egészségesek és jómódúak biztosítói, rendelői és kórházai (a gyorsabb megtérülés reményében) jobb szolgáltatást fognak nyújtani, míg az idősek, betegek és szegények biztosítói, rendelői és kórházai a ma is ismert színvonalon dolgoznak tovább.
A baloldali kormány az államadósság gyarapítása mellett a következő időszakban a megmaradt állami vagyon privatizációja révén igyekszik olyan helyzetet teremteni, amely erősen korlátozza a következő kormány gazdasági mozgásterét. A kilencvenes évek elejétől zajló privatizációs folyamatok szociológiájáról tudjuk, hogy a külföldieknek eladott vállalatok élén a korábbi, késő kádári elithez köthető menedzserek maradtak. A külföldiek addig hagyják őket a helyükön, ameddig azok képesek nyereséget termelni. Erre pont a korábban kiépített kapcsolatrendszerük miatt képesek. Ha most olyan aranytojást tojó tyúkokat, mint a tankönyvkiadót vagy a Szerencsejáték Rt.-t is eladják, úgy vélhetően azok mostani vezetői is a helyükön maradhatnak. Az országot viszont veszteség éri, hiszen kiszámítható és biztos bevételektől esik el.
A fentiekhez hasonló fontos kérdésekről keveset hallhatunk. Annál többet viszont a kávéházi Konrádokat foglalkoztató, látszólag fontos ügyekről. Ezen ügyeknek van egy közös pontja. Kiválóan alkalmasak a megoszt-egyesít ellentétpár újabbnál újabb formában való alkalmazására. A diszkrimináció és kirekesztés tárgyalására szakosodott tollforgatók végkövetkeztetése szinte mindig egy és ugyanaz: a jobboldal legnagyobb ereje határolódjon el a valójában elszigetelt és társadalmi bázis nélküli jelenségektől. Érzékenységük a baloldal hasonló jelenségei esetén már nem ennyire kifinomult, de ez talán pont a dolog lényegéből fakad. Rájuk csak a jobboldal és a szélsőjobb jelenségek öszszemosására van szükség. S miután máshoz nem is nagyon értenek, szinte hálásak minden egyes szélsőséges megnyilvánulásért. Így talál egymásra a két szélsőség, és talán a közbeszéd ilyen alakulása fordítja el a polgárokat a politika egészétől.

A szerző politológus