A politika háttérszerveződése

Általános jelleggel elmondható, hogy a modern politikai rendszerekben a hagyományos szakszervezeti szerveződés sokat veszített jelentőségéből az országos politikai erőmegoszlásokat illetően, és a zsugorodó szakszervezeti létszám mellett inkább csak egy-egy bérkérdésre szűkülő és helyi jellegű akciókra képesek a szakszervezetek. Országos politikai akcióvá csak akkor tud egy-egy ilyen kezdeményezés kinőni, ha a média fő sodrával szembeni politikai tábor pártjai vannak kormányon – vagyis nálunk a polgári jobb kormánya. Nyugaton erre a fő példa a francia politikai szféra lehet, ahol az átpolitizálódott szakszervezetek sokszor nyúlnak még ma is a sztrájk eszközéhez, ha jobboldali kormány van hatalmon, mintegy a baloldali politika meghosszabbított karjaként. De Magyarországon még a médiahatalmi erőkkel szembenálló kormányzás alatt is csak alkalmanként játszottak politikai szerepet a szakszervezetek már az elmúlt ciklusban, az Orbán-kormány idején. (Például a volt szabad demokrata képviselő által vezetett vasutas-szakszervezet néhány akciója kapott ekkor ilyen média általi felerősítést.)
A nyugati társadalmakban nagyobb szerepe van ma már a politikai mozgalmaknak, és a parlamenti pártharcok mellett ezek demonstrációi és politikai akciói alakítják inkább az országos politika napirendjét, és a politikai erőcsoportok ütközéseit. Magyarországon ez a szektor különösen gyenge maradt az 1989-es rendszerváltás óta, inkább csak a Nyugat-Európából induló és országhatárokat átívelő szervezett mozgalmak lerakataiként jöttek létre ilyenek nálunk. A feministák, a homoszexuális-leszbikus csoportok kezdeményezései mozgalmak szervezésre csak minimális eredményt tudtak felmutatni nálunk, pedig a Soros Alapítvány évente nagy pénzügyi támogatást igyekezett nyújtani ezeknek, és a balliberális média is mindent megtett érdekükben. Maroknyi aktivistán kívül szinte nulla eredménnyel. Tartósabban csak a környezetvédő és tágabban az alternatív életformát propagáló mozgalmi aktivisták tudtak megtelepedni a hazai közéletben, noha ők is inkább a szellemi-politikai viták szintjén és kevésbé a tényleges országos politikai harcok színterén. Az antiglobalista nemzetközi mozgalom hazai bázisai – amelybe a környezetvédő aktivisták egy része is beszállt – még képlékenyek, és noha nemzetközi téren most ez a mozgalom tudja leginkább befolyásolni a nagypolitikát, nálunk még csak maroknyi aktivistát jelentenek. Az egységes fellépést az is nehezíti náluk, hogy hívei és céljai sokszor két ellentétes irányból származnak, és míg egyik részük tisztábban a nemzetközi pénzoligarchiát és az általuk megtestesített globalizációt támadja, másik részük a balliberális táborral fonódik össze, melynek a háttértámogatását épp ez a tőkéscsoport biztosítja. Az utóbbi különösen tisztán látszik az antiglobalisták hazai lerakatán, az ATTAC Magyarország szerveződésben, akik alelnökükké a globális pénzhatalmat építő Soros Alapítványból élő Tamás Gáspár Miklóst választották meg, míg az antiglobalisták másik szárnyát képviselő Lányi András fényévnyi távolságra esik TGM-től, és írásaiban épp a nemzetközi pénzoligarchiát támadja.
A mozgalmi és a szakszervezeti/érdek-képviseleti politikai színtér mellett az igazi feljövő szektort az elmúlt évtizedekben a felerészben tudományos szerveződések szürke zónája jelenti a nyugati politikai rendszerekben, és erre a hazai politikai erők is kezdenek rájönni az utóbbi időben. Ennek a fejleménynek két fontos kiváltó oka is van. Egyrészt a társadalom és egyes alrendszereinek bonyolultsága olyan fokot ért el, hogy az átlagos politikai, pártvezetői tudással ezekre nem lehet már megfelelően reagálni, nem lehet ilyen szintű válaszokkal a nyilvánosság elé állni, és politikai programokat készíteni. Másrészt a rendszeres társadalomtudományi kutatások is egyre sűrűbben kiépültek, és folyamatosan állítanak össze nagy tömegű empirikus adatbázisokat, tanulmányokat egy-egy társadalmi szektor fejlesztési alternatíváira, felmerülő problémáira és ezek megoldási lehetőségeire. Vagyis míg a XIX. században a demokratikus politika és a pártok jórészt a mindennapi tudás szintjén jöttek létre, és a pártok szervezete, funkcionáriusai elegendők voltak a az államférfiak kinevelésére és a pártok kormányprogramjainak összeállítására, addig mára a pártvezérek csak folyamatos háttérintézetek szakmai előkészítéseire alapozva tudnak hatásosan megszólalni, és a társadalmi fejlettségnek megfelelő válaszokat kínálni a problémákra. Ezek az intézeti apparátusok egyre kevésbé bírják el a pártszervezet kereteit, és még fél részben ápolt tudományos jellegük is csak a pártszervezeteken túli intézetekben szervezhető meg.
Így alakultak ki az egyes politikai táborok mellett eleinte az Egyesült Államokban az úgynevezett „think tankok”, a szellemi, „gondolati tankok”, az egy-egy tábor politikai értékein alapuló pártháttérszervezetek. Ezek nagyrészt alkalmazott kutatást végeznek az adott politikai tábor értékei és érdekei szerint figyelve a problémákat és megoldási lehetőségeiket. Az átfogó elméletek és a tudomány absztrakt téziseit konkretizálják az ilyen „gondolati tankok”, annak megfelelően és abban az irányban, ahogy az általuk kiszolgált konzervatív, balliberális, szocialista stb. politikai erők érdekei kívánják. Így a közgazdaságtan, a szociológia, a társadalomstatisztika, a politológia elméletei alapján dolgoznak ki döntési alternatívákat politikai csoportjuk számára. De vannak olyan politikai háttérintézetek, amelyek például a történelem meghatározott irányú verzióját dolgozzák ki saját táboruk részére, és mint történelmi vita kerül sor az eltérő politikai táborok történészei között politikai küzdelemre. Persze kevésbé a tudományos érték itt a fontos, hanem az, hogy amennyiben van baráti média, az szalagcímekben azt emeli ki e vitákról tudósítva, ami rontja a politikai ellenfél táborának hitelét a közvéleményben, illetve a saját táboruk hitelét pedig történelmi dicsfénynyel vonja be.
Ilyen „think tankokat” jelentenek az alkotmányjogi és közjogi háttérintézetek is, amelyek szembenálló politikai erőcsoportok pozícióit alkotmányjogi vitaként fogalmazzák meg, és vívják meg. Ez utóbbinak két terepe is van: az egyiket a bírósági tárgyalótermekben vagy alkotmánybíróság előtt mint a szembenálló fél alkotmánysértését vívják meg, a másik terepet a tömegmédiumokat jelentik. Itt egy-egy eseményt – a szembenálló kormányt vagy az állami tisztviselőket támadva – mint alkotmánysértést minősítenek, és ha a támogató médiatábor biztosított, mint jogállami botrányt tudják napokig a nyilvánosság előtt tartani. Ha a másik politikai oldal is kiépítette alkotmányjogi és más jogvédő intézeteit, egyesületeit, akkor ezek lépnek pástra velük szemben, és cáfolni igyekeznek az alkotmánysértés megtörténtét, sőt ők állítanak a másik táborral (ennek kormányával, minisztereivel, pártvezéreivel stb.) szemben alkotmánysértéseket, jogsértéseket. Mindenesetre látni kell, hogy a nyugati politikai rendszerekben egy sor politikai küzdelem ma már mint történészvita vagy – különösen sűrűn – mint alkotmányjogi vita folyik le, és a parlamenti pártküzdelmek csak kiegészítik ezeket. Például az Egyesült Államokban az 1960-as években a politikai harcok egész súlypontja átment a jogvédő háttérintézetek alkotmányjogi harcává, és az amerikai társadalmat alakító alapvető döntései átkerültek a törvényhozástól a legfőbb bírói fórum elé, és mint bírói döntések születtek meg.
Magyarországon egyenlőtlenül indult meg a politikai harcok szektorában a kiépülés. Leghamarabb a szabad demokrata balliberális tábor lépett ebben, nem függetlenül attól, hogy az amerikai pénzügyi körök politikai csoportjai a pénzmágnás Soros Györgyön és egész Közép- és Kelet-Európát behálózó alapítványai, ösztöndíjai révén közvetlenül behozta számukra az amerikai balliberális politikai szerveződés arzenálját. A Soros Alapítvány évente milliárdos nagyságrendben finanszírozta már az 1990-es évek elejétől a szabad demokrata tábor jogvédő irodáit, létrehozta az Emberjogi Dokumentációs Központot, újabban az Eötvös Károly Közpolitikai Intézetet, és mindezek mellé könyvkiadókat, folyóiratokat és könyvterjesztő hálózatot telepített. Amikor a polgári jobboldal kormány volt hivatalban, érezhette is a balliberális tábor és hegemón helyzetben lévő tömegmédiáik felerősített támadásait a „jogállami botrányok”, „alkotmánysértések” kapcsán, melyeket a pénzmágnás Nyílt Társadalom intézethálózata, a Helsinki Bizottság egész Közép-Európát átívelő intézethálózata és a többi balliberális háttérintézet szervezett és mozgatott. A szocialisták e téren nem léptek, de történészvitákra hoztak létre intézeteket, az 1956-os forradalom saját szempontú feldolgozására, vagy a Földes György-féle történész intézetet.
A politikai harcok teljes szerveződése tehát ma már tágabb, mint pusztán pártszervezés, és ezt az öszszefüggést érdemes szem előtt tartani a mind újabban megjelenő pártok szervezőinek és vezérkarainak is. Őszinte, fiatalos arccal és frissen támadt politikai űrt kitöltve – akár liberális, akár radikális nemzeti vagy szélsőbalon – rövid időre felfuthat a pártvezérek új csoportja akár két-három százalékig új pártjukkal. De tartósan csak az az új párt válhat az országos politika alakítójává, amely a jelzett háttérszerveződést is biztosítani tudja. A munkaigényességet és költségeket tekintve pedig maga a pártszervezés akár gyerekjátéknak is tekinthető a háttérszerveződés médiáinak, intézeteinek létrehozásához és ezekbe professzionális és elkötelezett résztvevők toborzásához és anyagi fenntartásához képest. Nem vitás az sem, hogy ebből a modern politika megújulóképességének a beszűkülése is következik. A tartós háttérszerveződéssel már ellátott nagy pártok már csak bolhacsípésként érzékelik a politikai űrbe betörni kívánó új pártok felbukkanását és ellenük meginduló küzdelmeiket.
A polgári jobboldal az 1990-es években végig védtelen volt ezen a téren, és csak az Orbán-kormány idején indult el a hátrány ledolgozása a Schmidt Mária körül szerveződő intézetekkel, és főként a Terror Háza révén az 1950-es évek történelmének középpontba állításával a mai politikai harcok számára. A mai fő politikai tábormegoszlásban a szocialista/balliberális oldal és vele szemben a polgári jobboldal között az egyik fő összecsapási terepet az 1956-os forradalom értékelése jelenti, és ebben központi esemény október 23. mindenkori ünneplése. Ekkor a szembenálló politikai táborok 1956-tal kapcsolatos megütközése adja a fő politikai eseményt. Látni kell azonban, hogy az egész évben folyó politikai harcokban ennél is fontosabb lenne az alkotmányjogi síkon folyó küzdelmek szervezeti háttérrel ellátása. Most ez csak a balliberális táborban van kiépítve, és mivel jelenleg ők állnak a kormányrúdnál, nyugszik ezen a terepen a harc, hisz saját kormányukat nem támadják, a polgári oldalnak pedig nincsenek háttérintézetei ebben szektorban. Pedig egy sor nyilvánvalóan törvénysértő rendőri akció, a kialakult hatalommegosztási konstrukciók nyílt megsértései (a legfőbb ügyész elleni támadássorozat, a pénzfelügyeleti elnök, az MNB-elnök, a közrádió elnök asszonya elleni támadások, az ellenzéki sajtó leplezetlen diszkriminálása stb.) folyamatos jogvédő és alkotmányvédő fellépéseket tenne szükségessé. Az ellenzéki képviselők fellépnek ugyan ezzel szemben az Országgyűlésben interpellációkkal és azonnali kérdésekkel, sőt a volt miniszterelnök, Orbán Viktor még Lisszabonba is kiment velük, az Európai Néppárt elítélését kérve ezekkel szemben, de ezt a közvélemény letudja mint a pártok közötti acsarkodás eseményeit. Ha 2006-ban ismét polgári jobboldali kormány kerülne hatalomra, akkor előre borítékolni lehet a balliberális tábor jogvédő, alkotmányjogi és közjogi háttérintézeteinek reaktiválását és politikai támadásaik megindítását.
Ezért kell a nyilvánosság előtt is sürgetni a Fidesz vezérkarát a jelzett hézagok kitöltésére. Kevésbé pénzt igényel ez, mint inkább szervezőmunkát és ennek felkarolását. És annak felismerését, hogy pusztán pártszervezésre összpontosítva nem tudják megfelelően felvenni a küzdelmet a baloldal háttérintézeteivel, pedig amikor a polgári oldal képviselői összecsapnak az Országgyűlésben a szocialisták és a szabad demokraták vezérkarával, láthatatlanul ott van e háttérszerveződésnek is a munkája. Ez ellen pedig védtelenek.

A szerző alkotmányjogász, egyetemi tanár