Főfoglalkozású proletárok és korszerű milliárdosok

Miért szereti a globalista kapitalista a liberalizált kommunista embert? Először is azért, mert mindent tud róla. Mármint a főnökökről, s fontos embereikről. Elvtelenségüket, korrupciójukat, csak a saját zsebüket néző gerinctelen ágálásaikat. Jól kézben tartható bagázs ez, amely alkalmatlan arra, hogy közösségi érdekeket erősebbekkel szemben védjen, s rendkívül alkalmas arra, hogy – helyes hatalmi tudata folytán – az erőseknek gondolkodás nélküli végrehajtója legyen (akár a szomszédaival szemben is, ha azok nincsenek lekötelezve neki). A volt, most liberalizált kommunistát vezető pozícióban – tisztelet a kevés kivételnek – magán kívül senki és semmi nem érdekli, s így mindenkinél alkalmasabb a nem jelenlévő erősek helytartó vérebének, miközben a maszek vállalkozásában az emberiségről konfabulál – a proletár emberiség helyett persze már régen a pénz emberiségének hódolva.
De azért is szereti a modern, profitmaximalizáló tőke (befektetők) a megzápult materialista marxistából korszerűsödött korlátlan szabadpiaci „szociáldemokratát”, mert csodálatosan előkészítette a fogyasztói idiotizmus mai világát, a „nem tudják, de teszik” című dogma kései igazolásaként. Az új típusú kommunista embert ugyan verbálisan mindenoldalú kollektivistának nevelték, de a hernyóból a tökéletes önzés lepkéje lett. A szocialista ember ugyanis – szép szavak hiteltelen imamalmai közben – a zsigerekre, ösztönökre redukált lény lett, bizonyos alkatok és életkorok romantikus idealistáit leszámítva. A szocialista embert önmaga szegényes örömein és előnyein kívül ugyanis nem érdekelte semmi. Sikeresen levetkőzte a szellemi kultúra minden finomságát, s etetéssel, mint Pavlov kutyája, tökéletesen kondicionálható lett.
A célok és távlatok, a hitek és kötelességek, a közösség és a rend iránti közöny, sőt ellenségesség nyomán a szocialista embert egyetlen dolog érdekelte, az anyagiak. Azok is jórészt csak mint a mennyiségből fakadó kellemesség. A világ fogyasztásra degradálódott, s a másik embernek is csak a saját haszon szempontjából volt/lett értéke. Vagyis, a reálisan létező szocializmus kollektivista lózungok és kényszerek közepette privatizálta az embereket, alkalmassá téve tömegeket az erkölcs nélküli szabadpiaci vadkapitalizmusra.
A kádárizmus erkölcsileg piac és magántulajdon nélküli államkapitalizmus volt, amelyet a diktatúra ideologikus párturalma zárt keretbe. E pántok lepattanása utáni szabadságban azonban rögtön elszabadult a pokol: a külföldi és hazai csúcsragadozók mindent vittek – leginkább a jámbor lelkek demokratikus illúzióit.
A műveltségében jórészt szakiskolásított magyar társadalom belső szétesettsége, szervezetlensége, bizalmatlansága, identitászavara stb. elképesztő gyarmatosíthatóságot hozott létre – önként jelentkező helytartókkal, „bennszülöttekkel”. A privatizált ateistává és materialistává nevelt reálszocialista társadalom anómiás (dez-orientált) egyedei kapcsolattalanságukban jól médiavezérelt közeget is alkottak. A hatalmi-ideologikus média jól fizetett emberei ugyanúgy terelték a tömeget, mint a szabadpiaci reklámmanipulációs média szabad szakemberei.
A kommunista világ szétzúzott társadalmai vágyaikban – a kommunizmus legfőbb jellemzője a saját társadalma elleni állandó pusztító hadjárat –, szegényes materializmusukban már zárt társadalmi helyzetükben is az anyagi paradicsomnak látszó kapitalista világ függelékei lettek. Megsemmisített önbecsülésük kisebbrendűségbe torkollott, s primitív utánzási majomszokásokba torzult. Így a fegyverkezési versenyben tönkrement szovjet rendszer bukása után az atomizált és anómiás posztkommunista népességek erkölcsileg – pontosabban az igen nagy mértékben létező erkölcsnélküliségben – alkalmasak voltak a vadkapitalizmus globalista gyarmatosítására.
A volt kommunista hatalmi csoportok mindegyike a korlátlan – mármint a sajátjává privatizált – magántulajdon híve lett, s gátlástalan monopolisztikus uralmi törekvéseit a korábban közvetve irányított köztulajdon helyett a szabályoz(hat)atlan saját vagyon diktátumaira alapozta. A minden felelősség nélküli privatizált életmód, amely az anyagi fogyasztásban és kellemességben látja a lét értelmét, minden olyan kötöttség, rend, erkölcs ellen fordul, amely gátolja az önzést. A hazug kollektivizmus eredménye és célja az üres, cinikus, önpusztító egyed.
Egyetlen baj van e fogyasztói idiótává alakult posztkádári népességgel. Az, hogy szegény, és primitivitása miatt a korlátlan szabadság élvezetéhez csak (segély)morzsákkal rendelkezik. Elégedetlenségi agresszióit jogfolytonos médiagazdái azonban mesterien tudják irányítani. Gyűlölködései és irigységei ugyanis nagyrészt az értékelvűség ellen fordíthatók. Irgalmatlan fogyasztási korlátai miatt szabadságát abban éli ki, hogy minden értéket – amit újabb kötöttségnek, korlátnak érez – lábbal tipor. Tragikus emberségének már nem nagyon maradtak szellemi, lelki, tartást adó dimenziói.
Számára az élet és világ mindenáron élvezendő és megszerzendő közeg. Az ilyen emberek minden üzleti manipuláció célobjektumai. A kommunizmus a materialistára redukált emberrel – óriási, véres kerülő úton – előállította a tökéletes, bár szegény fogyasztói idiótát, aki a polgári és nemzeti, illetve keresztyén kultúra eltörlésével a profittermelésnek és a politikai idiotizmusnak is legfontosabb képviselője. A csak üzletet ismerő materialista kapitalizmus és a csak hatalmat akaró materialista kommunizmus egyébként régen mindig is jól megértette egymást, s végül összeborultak, mint az MSZP és az SZDSZ. (Ez utóbbinál a doktriner szlogenek ürességét a hatalmi-üzleti fixáltság folyton bizonyítja.)
A reálszocialista embernek erkölcs helyett helyes hatalmi tudata volt, s ennek a profitmaximalizáló üzlet idején is nagyobb az értéke, mint bármiféle jellemnek, identitásnak, hitnek, értékelvűségnek. A kommunizmus nemcsak a nácizmussal volt rokon, de rokon a világnézetileg semleges, értékmentes tiszta hatékonyságban utazó globalista materialista kapitalizmussal is. A proletárnak állítólag nincs hazája, de nincs a nagy pénznek sem. A két nagy materializmus csak elosztási-hatalmi harcot vívott – átmenetileg –, míg a közvagyonos, főfoglalkozású proletárokból (mások vagyonainak zsiványaiból) is korszerű milliárdosok és helytartók lettek.