Lehet-e még mélyebbre süllyedni a nemzeti önállóság elvesztésében annál, minthogy egy ország költségvetését külföldről diktálják? Magyarország ugyanis egyre inkább errefelé sodródik. Miután a költségvetés hiánya a bruttó hazai termékhez viszonyítva a tavalyi több mint 9 százalékról idén is csak 5 százalékra csökken, és még jövőre is 4 százalék körül marad, az államadósság pedig csak az elmúlt másfél évben több mint 2000 milliárd forinttal növekedett, a külföldi kereskedelmi bankok és nyugdíjbiztosító társaságok – ilyen számok mellett már – egyre kevésbé látják biztos befektetésnek a magyar államadósság finanszírozását. Ráadásul a gazdaság is leült, vonzereje drasztikusan csökkent. Magyarország, amely korábban a Kelet-Közép-Európában befektetett külföldi működő tőke egyharmadát-egyötödét vonzotta magához, ma sereghajtó. 2003-ban minden eddiginél kevesebb, talán, ha egymilliárd dollár működőtőke-befektetés érkezik az országba.
Az államadósságot finanszírozó külföldi bankok megnyugtatására végrehajtott hirtelen és nagymértékű, három százalékpontos kamatemelés azonban csak tovább növelte az ijedelmet. Magyarország ezzel ugyanis gyakorlatilag azt üzente a nemzetközi pénzvilágnak, hogy akár a nemzeti valuta drasztikus értékvesztése árán is garantálja az államadósságot finanszírozó külföldi társaságok magas hozamát. Garantálja akár az infláció növekedésével, és minden olyan hitel – például a diákhitel és a lakáshitel – emelkedésével, ami a jegybanki alapkamathoz van kötve. Magyarán akár annak árán is, hogy a hitelfelvevő lakosság és vállalkozások fizessék meg a költségvetési túlköltekezést, az államadósságot finanszírozó külföldi pénzintézeteknek.
Van A 13 nap című amerikai filmben – amely az 1962-es kubai blokád történetét dolgozza fel – egy jelenet, amit ezekben a napokban újra és újra meg kellene néznünk. Mivel a Szovjetunió egyenesen Amerika orra elé, Kubába telepített nagy hatótávolságú atomtöltetű rakétákat, ezért az amerikaiak, hogy a rakéták visszavonására kényszerítsék a szovjeteket, tengeri blokád alá vette Kubát. Rövidesen azonban Kuba partja előtt egymással néztek farkasszemet az amerikai és a szovjet hadihajók. Egy lövés, és kirobban a harmadik világháború… Az amerikai tábornokok készen állnak, és már ki is adják a tűzparancsot, amikor Robert McNamara hadügyminiszter, a hadihajók elhelyezkedését jelző térképre mutatva a következő mondattal állítja meg az eseményeket: „Ezek nem hadihajók. Amit itt látunk az egy nyelv. Kennedy és Hruscsov így kommunikál egymással.”
Most Magyarországgal kommunikálnak így a nemzetközi pénzpiac szereplői. Ők üzennek a piac sajátos nyelvén. Előbb megüzenték, hogy ezt a költségvetési hiányt és államadósságot csak magasabb kamat mellett hajlandók finanszírozni. Válaszként Magyarország drasztikusan megemelte a kamatokat. Most pedig azt üzenik, hogy már ez is kevés, a tervezettnél is szigorúbb, azaz megszorító költségvetést várnak el Magyarországtól, ahogyan ez a héten bejelentett szigorító intézkedések meghozatalával, elsősorban a korábbi eredményes lakáspolitika ellehetetlenítésével kezdetét is vette. Ellentétben a hivatalos érveléssel, a lakástámogatások rendszere nem azért tarthatatlan, mert állítólag túlzott eladósodásra ösztönözte a lakosságot, hanem azért, mert az elmúlt másfél év gazdaságpolitikai sodródása és megalapozatlan jóléti osztogatása miatt a makrogazdasági peremfeltételek jelentős romlása (eladósodottság, államháztartási hiány, inflációnövekedés, tőkevonzó-képesség) egyre nehezebben finanszírozható.
A nemzetközi pénzpiac a 2003-as költségvetést még az elhúzódó választási évnek tudta be, 2004-re azonban már csak a tényleges változások, az oly sokat emlegetett strukturális reformok mellett látja biztosítottnak befektetéseit. Vajon mit üzenhetnek még? Vagy elegendő lesz most annyi, hogy a bevétel növelésének kényszere és a forint zuhanó árfolyama miatt az ország maradék privatizációs kínálata majd olcsón, nyomott áron kelhet el?
Természetesen lehet szidni a nemzetközi pénzvilágot, vagy akár a globalizációt, de egyet biztosan nem lehet tenni, észre nem venni az üzeneteket, és nem azon a nyelven válaszolni, ahogyan ők üzennek. Magyarország azonban 2002 tavasza–nyara óta a fejlett országokban elfogadott közgazdasági logikával gyökeresen ellentétes üzeneteket küldött a világba. A 2002-es fordulat ugyanis három alapvető, a közgazdaság tudománya és a józan ész szerint is tarthatatlan üzenetre épült. A kiinduló üzenet szerint a jóléti intézkedések bevezetése csak akarat kérdése, 2002-ig pedig azért nem került ezekre sor, mert a korábbi gonosz kormány ezt nem akarta. A másik üzenet azt mondja, hogy azért nem akarták korábban a jóléti intézkedéseket, mert ellopták a pénzt. A harmadik üzenet szerint pedig azért sem tudták az elődök a jóléti intézkedéseket bevezetni, mert az állam erősebb szerepvállalására épülő gazdaságpolitikával gúzsba kötötték a vállalkozókat, és egy pazarló, korrupt rendszert alakítottak ki. Mindebből logikusan következik – és ez hangzott el oly gyakran 2002 tavaszán –, ha olyanok jönnek, akik nem lopják el a pénzt, akik visszaszorítják az államot és ráadásul még segíteni is akarnak az embereken, akkor egy csapásra itt lesz a jóléti Kánaán. Csakhogy, az elmúlt másfél évben mindhárom üzenetről kiderült, hogy hamis, és ami ennél is rosszabb, közgazdaságilag tarthatatlan elvekre épült. Előbb kiderült, hogy mégsem történt lopás, sokkal inkább dinamikus országépítés. Hiszen a mai vezetők eddig csak azt adták át és avatták fel, ami korábbi kormányzati ciklus alatt indult el. Majd nyilvánvalóvá vált, hogy a jóléti intézkedések bevezetése mégsem csak akarat, hanem gazdasági és költségvetési erőforrások kérdése. Most pedig azt látjuk, az állam viszszaszorítása nem a gazdasági verseny növekedéséhez, hanem pénzügyi káoszhoz vezet.
A szabadpiaci rendszer ugyanis nem azért versenyképesebb minden eddig létezett rendszernél, mert ezt írják a tankönyvek, vagy ezt mondják a külföldi menedzserek. Nem azért versenyképesebb, mert a piac, minden külső beavatkozás nélkül – Adam Smith híres mondása szerint, mint egy láthatatlan kéz – megteremti a kínálat és kereslet egyensúlyát, és ezzel az erőforrások legoptimálisabb felhasználási módját. A piaci rendszer azért a legversenyképesebb rendszer, mert a piac egyben szankcionál, büntet és jutalmaz. A jó vállalkozói ötletet nyereséggel jutalmazza, a rosszat csőddel bünteti. A jó gazdaságpolitikát külföldi működőtőke-befektetésekkel és gazdasági növekedéssel jutalmazza, a rosszat, vagy ha egyáltalán nincs, valutaválsággal, eladósodással, magas kamatokkal és inflációval bünteti. Írországot megjutalmazza egy gyors gazdasági felzárkózással, Csehországot megjutalmazza a kiugróan magas turisztikai bevételekkel, Szlovákiát megjutalmazza az autógyárak letelepítésével. Ezzel szemben Magyarországot most bünteti hibás, pontosabban nem létező gazdaságpolitikájáért. Nem lehet ugyanis – még ha jóakarattól vezérelve is – büntetlenül emelni a fizetéseket máról holnapra akár 50 százalékkal, ha közben nem, vagy alig nő a gazdaságban a termelékenység. John Maynard Keynes óta köztudott, hogy csak annyival szabad emelni a béreket (plusz infláció), amennyivel a termelékenység növekszik, mert a gazdasági egyensúly csak akkor tartható fenn, ha a bérekben megjelenő kereslet is ugyanannyival növekszik, mint amennyivel a termelékenység növekedése következtében a kínálat emelkedik. Minden más esetnek egyensúlytalanság, infláció, munkanélküliség és eladósodás lehet az ára. (Olyan országban élünk, ahol Keynes alapművét utoljára majdnem negyven évvel ezelőtt, 1965-ben adták ki magyarul, így igazából nincs is min csodálkoznunk.)
Két dolgot azonban nem lehet egyszerre megtenni: jóléti csomagokat osztogatni anélkül, hogy ennek fedezetét a gazdaságpolitika előteremtené, mert nincs gazdaságpolitika. Nem lehet egyszerre megtenni, mert ezt az üzenetet aztán igazán nem érti a nemzetközi pénzvilág. Ott ugyanis úgy tudják, hogy az államra még a neoliberális, szabadpiaci elveken álló gazdaságpolitikában is komoly szerep hárul. A neoliberalizmus ugyanis nem azt jelenti – mint ma oly sokan gondolják –, hogy az államnak nincs semmi dolga, az a legjobb, ha nem tesz semmit sem. A versenyteremtés, a verseny szabályozása, a piacnyitás, de ha kell, a saját piaci érdekek védelme, a hazai versenyzők megerősítése, vele párhuzamosan az állam erős aktivitása olyan stratégiai területeken, mint az oktatás-képzés, a kutatás-fejlesztés és az infrastruktúra-fejlesztés, a neoliberális gazdaságpolitikában is az állami szerepvállalás fontos terepe. A laissez-faire, a hagyjuk a dolgokat saját medrükben folyni, csak a neoliberálisok harci jelszava, de nem gazdaságpolitikai gyakorlata. A neoliberális gazdaságpolitika nem egyenlő azzal, hogy nincs állam, és még kevésbé egyenlő azzal, hogy nincs gazdaságpolitika, hanem csupán azt jelenti, hogy a gazdaságpolitika nagyobb teret enged a piacnak, és kevesebbet az államnak. Természetesen el lehet egy ország gazdaságpolitika nélkül is, egészen addig, mint most Magyarországon, a piac meg nem üzeni, hogy ez az út járhatatlan. Az a legtragikusabb ebben – és egyben a hazai szellemi elit kétségbeejtő bizonyítványa –, hogy nekünk mindennek csak a leegyszerűsített, az igazi összefüggésektől kiherélt, saját gondolati adalékokkal már nem kiegészített, vulgár változat jut. Úgy, mint korábban a gyorstalpalón elsajátított vulgár marxizmus, most a vulgár neoliberalizmus.
Lehet-e ennél mélyebbre süllyedni? Attól félek, igen. A kamatemelés, a költségvetés szigorítása vagy egy miniszter beáldozása ideig-óráig talán megnyugtathatja a piacot. Az alapvető tényen azonban ez már mit sem változtat, kifelé és befelé is egyértelművé vált: elhibázott, nem létező gazdaságpolitikánk miatt rettentően sebezhetők vagyunk. A következő sokk pedig az uniós csatlakozással már itt áll a kapuk előtt. A jelek több mint aggasztók. Egyrészt a hazai kis- és középvállalkozások többsége legyengülve és szinte teljesen felkészületlenül vág neki a jövőre még erősebbé váló versenynek. Másrészt, minden jel arra mutat, hogy Magyarország az első években nem lesz képes kimeríteni az Európai Unió strukturális alapjaiból neki ígért támogatásokat, miközben szorgosan fizetnie kell a tagdíj ráeső részét. Mivel pedig a várható támogatás nagysága – éves szinten mintegy 300 milliárd forint – alig valamivel haladja meg az évi közel 250 milliárdos tagdíj összegét, ezért szinte majdnem borítékolható, hogy Magyarország nettó befizető lesz. Nagy valószínűséggel előáll az a politikailag megmagyarázhatatlan helyzet, hogy az unió nettó befizetője lesz egy olyan ország, ahol az egy főre jutó bruttó hazai termék összege csak 56 százaléka a majdani 25 tagországú uniós átlagnak. Magyarán: a fele olyan gazdag Magyarország támogatja majd a nálánál kétszer gazdagabb uniós országokat. Csak kis bajuszos hír volt ősz közepén, hogy az úgynevezett Pályázati Előkészítő Alap által kiírt tanácsadói pályázat sikertelen volt. Nem sikerült eredménnyel lezárni azt a pályázatot, amelyen kiválasztották volna azokat a tanácsadó cégeket, amelyek majd segítenék a magyar vállalkozókat, szervezeteket és településeket abban, hogy reménnyel pályázzanak az uniós pénzekre. Ha már a pályázóknak tanácsokat adó cégek is elbuktak a szigorú uniós kritériumokkal kiírt pályázaton, akkor hogyan pályáznak majd jövőre – tízezrével – sikerrel a hazai vállalatok és önkormányzatok?
Lehet-e ennél mélyebbre süllyedni? Egy biztos, a süllyedés elkezdődött. A konzekvenciákat pedig mindenkinek le kell vonnia. Talán a legfontosabb következmény, hogy bárki is jön 2006-ban, nem állhat elő a régi sikerrecepttel, a belső növekedési motorok állami segítséggel való felpörgetésével, mint tette a Széchenyi-terv, mert az államháztartás egyensúlytalansága ezt nem engedné meg. De nem maradhat a jelenlegi vulgáris neoliberalizmus, az állam tétlenkedése, a gazdaságpolitika hiánya és az elődökre való demagóg visszamutogatás sem. Valami újat kellene kitalálni. Amíg el nem süllyed a hajó.
A szerző közgazdász, egyetemi tanár
