Magyarország duális gazdasága

érthetetlen, ami az elmúlt napokban a forinttal történt – mondta nemrégiben Horn Gyula. A jegybankelnök nem lépett fel az Orbán-kormány osztogatásai ellen – így a Magyar Hírlap. „Az a baj, hogy (…) nincs olyan befektető ma a világon, aki a Medgyessy-kormánynak elhinné, hogy képes tartani magát a kiadásokhoz” – véli a Magyar Nemzet.
Bárcsak bármelyiküknek igaza lenne! Az ugyanis azt jelentené, hogy nincs a magyar gazdasággal nagyobb baj, csak az Orbán- vagy a Medgyessy-kormány túlosztogatott, csak László Csaba és Járai Zsigmond nem képes összehangolni mondanivalóját, csak rosszak a költségvetés sarokszámai. Elég, ha Járai lemond, Lászlót menesztik, a költségvetést pedig kissé átalakítják.
Sajnos a valóságban nem erről van szó. Hanem arról, hogy három évtized sorozatosan rossz gazdaságpolitikai döntései nyomán olyan strukturális feszültségek halmozódtak fel a magyar gazdaságban, amelyek most, az unió gazdaságának bukdácsolása, a működő tőke beáramlásának jelentős viszszaesése nyomán egyre jobban felszínre kerülnek. Egy könyvet igényelne az elmúlt harminc év hibás gazdaságpolitikai lépésein végigtekintetni, itt csak néhány jelentősebbre szeretnénk felhívni a figyelmet.
Célszerű talán az eladósodással kezdeni. Még ma is gyakran hallani, hogy a felvett kölcsönöket elpazaroltuk vagy elfogyasztottuk. Ezzel szemben az az igazság, hogy a felvett kölcsönökből nettó forrásbevonás, amit elpocsékolhattunk vagy elfogyaszthattunk volna, alig volt, az újabb felvett kölcsönöket a korábbiak visszafizetésére, illetve a kamatok törlesztésére használtuk. 1970. december 31-én az ország nettó külföldi adóssága 0,5 milliárd dollár volt, a rendszerváltás előestéjén, 1989. december 31-én pedig 14,9 milliárd. A növekmény tehát 14,4 milliárd dollár. Ebből a 19 év alatt felhalmozódott kamatfizetés 11,3 milliárd, az árfolyam-különbözetekből származó veszteség 2,4 milliárd dollárt tett ki. A tényleges nettó forrásbevonás (az áruforgalom, a szolgáltatások és egyes egyéb tételek negatív egyenlege) 0,9 milliárd dollár volt, míg 0,2 milliárd dollár hiányt a közvetlen tőkebefektetések (működő tőke) fedeztek.
Az eladósodás lejtőjén
A hetvenes évek közepén a kőolajár-robbanás következtében élőállt cserearány-veszteség, illetve külkereskedelmi hiány hitelfelvétellel való fedezése a növekedési ütem mérséklése helyett alapvető gazdaságpolitikai hiba volt, mert az adósság gyorsan akkumulálódott, és 1978-ban az országot már a fizetésképtelenség veszélye fenyegette. Ekkor a politikai vezetés drasztikus korlátozásokat határozott el, melyek a gazdaság növekedési ütemét öt százalékról két százalékra csökkentették. Az eladósodási tendencián azonban már ez a hatalmas korlátozás sem segített. Hiába fizettük vissza ugyanis az 1974 és 1979 között beáramlott (nettó) 3,6 milliárd dollárt, az égbe szökő kamatlábak miatt az eladósodás tovább halmozódott, az ország kényszerpályára került.
De még ezen a kényszerpályán is lehetett volna tenni valamit. Ekkorra ugyanis már mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy a korábbi gyors gazdasági növekedésben döntő szerepet játszó szovjet relációjú gép-nyersanyagcsere nem tartható fenn: az oroszok nem hajlandók többé magyar gépipari termékekért növekvő mennyiségű olajat adni. Át kellett volna tehát alakítani az ipar szerkezetét, megerősíteni a nyugatra eladható termékek gyártását, és leépíteni a főleg csak szovjet piacra kiépült kapacitásokat. Erre azonban nem került sor, mert a gazdaságirányításban addigra már teljesen eluralkodó neoliberális szemlélet szerint a szerkezetváltozásnak piaci hatásokra kellett volna bekövetkezniük. Olyan piac azonban még a piacgazdaságokban sem létezik, amely ilyen méretű szerkezeti átalakítást magától végrehajthatott volna. Az eredmény: a vállalati gazdasági vezetőket kétségbeejtő állandósult szabályozóváltozások és a gazdaság pangása, sodródása, majd a rendszerváltozást követő összeomlása.
A rendszerváltás idejére az ország gazdasági irányítása már teljes egészében a neoliberális közgazdászok kezébe került, akik megszállottan igyekeztek a chicagói közgazdasági iskola tanításait a hazai gyakorlatba átültetni. Magyarországtól senki, tehát sem az IMF, sem a Világbank, sem senki más nem kívánta meg, hogy az állami tulajdont néhány év alatt privatizálja, hogy két-három év alatt – a hazai vállalatok védelme nélkül – megnyissa piacait a sokkal tőkeerősebb nyugati vállalatok előtt, hogy olyan csődtörvényt, számviteli, pénzintézeti és jegybanktörvényt fogadjon el, amelyek még az egyébként életképes vállalatokat is tönkretették, a belső államadósságot (és az azon fizetett kamatokat az egészségügy, oktatás stb. rovására) pedig az égbe emelték. Az eredmény ismert: 1989 és 1992 között a GDP 18 százalékkal, az ipari és építőipari termelés 25 százalékkal, a lakásépítés pedig 60 százalékkal esett vissza, és néhány év alatt mintegy másfél millió munkahely szűnt meg.
Hátrányban a mezőgazdaság
Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy ez idő alatt a másik oldal sem maradt tétlen. A rendszerváltást talán a mezőgazdaság sínylette meg a legjobban. A múlt rendszer bűneit kompenzálni vágyó igyekezet oda vezetett, hogy a bruttó termelés 30-35 százalékkal, ezen belül a szarvasmarhaállomány, a gyümölcstermelés a felére csökkent. A magyar mezőgazdaság – éppen az uniós belépés előtt – elvesztette azt a mondhatni évezredes szerepét, hogy a nyersanyag- és feldolgozóipari (többlet)import ellentételezéséül szolgáljon.
A korábbi eladósodás, a magyar vállalatok védelme nélkül végrehajtott privatizáció és importliberalizáció oda vezetett, hogy a nemzeti vagyon jelentős része megsemmisült, a termelő- és szolgáltatószféra igen jelentős része külföldi tulajdonba került. A hazánkban létrejött külföldi tulajdon aránya nemzetközi összehasonlításban extrém nagyságú. A feldolgozóiparban például 70-80 százalék a külföldi tulajdon részesedése, míg ez az arány a hasonló nagyságú uniós országokban, de még Csehországban is csak 10–30 százalék.
Hiába adták el azonban – a devizabevétel szükségességével indokolva – a külföldnek a vállalatok nagy részét, ez csak tovább rontotta a fizetési mérleget, mert a vállalatokkal együtt azok külső és belső piacait is eladták, sőt a legtöbb külföldi vevő éppen ez utóbbiban volt érdekelt. A fizetési mérleg hiánya 1990 és 2002 között (a záróéveket is beleszámítva) 22 milliárd dollár volt, majdnem pontosan egyenlő a közvetlen tőkebefektetések (bruttó) összegével. Mindezeknek hatására azonban Magyarországon egy duális gazdaság jött létre. Ez azt jelenti, hogy a gazdaságot (erős közelítéssel) két szektorra lehet bontani. Ezek egyike egy teljes egészében külföldi tulajdonban lévő rész, amely a magyar gazdasághoz alig kapcsolódik, a munkaerő mintegy két százalékát foglalkoztatja, viszont a külkereskedelemben jelentős szerepet játszik. Ez a rész többé-kevésbé a jelenlegi vámszabad területekkel azonosítható.
A vámterületi gazdaság bajai
A másik rész, amelyik a munkaerő 98 százalékát foglalkoztatja, és egyes szektoroktól eltekintve, ahol szintén a külföldi tulajdon dominál, többségében hazai tulajdonban van. Ez a rész (a külföldi tulajdonban lévő szektoroktól – mint a kereskedelem és a telekommunikáció – eltekintve) stagnál, és külkereskedelmimérleg-hiánya gyorsan növekszik. Némi egyszerűsítéssel ezt a szektort a vámterületi szektorral lehet azonosítani (tehát minden, kivéve a vámszabad területeket).
A vámterületi gazdaság romló külkereskedelmi egyenlegét ideig-óráig eltakarta a vámszabad területi gazdaság gyors felfutása, illetve a hiányt kompenzálta a nagyarányú tőkebeáramlás. Az 1997 és 2000 közötti gyors gazdasági növekedés döntő hányadában a vámszabad területi vállalatok tevékenységének gyors felfutására vezethető vissza. Mostanára azonban ezek a hatások kifulladtak. A működő tőke nagyarányú beáramlása megállt, ami nem annyira hibás hazai gazdaságpolitikai lépésekre, mint inkább arra vezethető vissza, hogy egyrészt a többi csatlakozó országban és tőlünk keletebbre még olcsóbb munkaerőt találnak, másrészt arra, hogy az egész nyugat-európai gazdaság is stagnál.
Növekvő bizonytalanság
Ugyanakkor a hazai vállalatok versenyképessége sem javul. Egy a gyors növekedés időszakára eső felmérés szerint a versenyképes magyar (hazai tulajdonú) vállalatok csak viszonylag szerény mértékben tudnak hozzájárulni a külkereskedelmi mérleg javulásához. Gazdálkodási körülményeik lényegesen kedvezőtlenebbek, mint nyugati versenytársaiké. Technikai felszereltségük (az egy főre jutó eszközérték) egyharmada, tőkearányos nyereségük pedig egyötöde a nyugati versenytársakénak. A minden szempontból versenyképesnek minősíthető vállalatok elsősorban a hagyományos gazdasági szektorokban találhatók, és összességében a magyar vállalatok egy csekély szegmensét, az összes társasági adóbevallást készítő vállalat nettó árbevételének három százalékát képviselik.
2002-ben a vámterületi gazdaság kereskedelmi egyenlege már kilencmilliárd dollár hiányt mutatott, ami a szektor exportjának fele, és magyar körülmények között igen magasnak tekinthető. Ezt a hiányt a vámszabad területi gazdaság aktívuma már egyre kevésbé tudja kompenzálni, és a tőkebeáramlás is leállt. Mindez az eladósodási folyamat újbóli beindulásához vezet.
Kétségtelen, a választási év hatalmas túlköltekezést hozott, amit jelez, hogy míg a GDP 2002-ben 3,5 százalékkal, addig a reálbérek 13,6 százalékkal növekedetek. Nyilvánvaló, hogy ilyen aránytalanság még rövid távon sem tartható fenn, tehát a megszorító intézkedések elkerülhetetlenek.
Az igazi problémát azonban nem egy év túlköltekezése okozza, hanem az, hogy miközben egyre jobban felszínre kerül a vámterületi gazdaság tíz év óta folyamatosan növekvő külkereskedelmi hiánya, az ország külső tartozása, amely bruttó értékben már számottevően meghaladja az éves GDP értékét, egyre növekvő gazdasági bizonytalanságot okoz.
Az adósság és a tartozás között az a különbség, hogy az utóbbi az összes magyarországi külföldi tulajdont is tartalmazza, amibe a 19 milliárd dolláros adósságon (hiteleken) kívül beletartozik a külföldieknek eladott 23 milliárd dollár értékű államkötvény és részvény (ez együtt a portfólióbefektetés) és az országba beáramló működő tőke is. Míg azonban a működő tőke (gyárak) viszonylag stabil állománynak tekinthető, a rajta keletkezett évi 2-3 milliárd dollárnyi jövedelem bármikor kivihető az országból. Az államkötvényeknek nemcsak a kamata vihető ki, hanem maga az alaptőke is, mert a kötvények többnyire rövid lejáratúak és állandó megújítást igényelnek. A portfólióbefektetések terén rendkívül intenzív lehet a tőkekivonás.
Mindent összevetve a folyó fizetési mérleg nagymértékű hiánya és a Magyarországon befektetett, a GDP-hez képest nagyarányú tőke labilitása könnyen a tőke láncreakciószerű kivonását eredményezheti, annak minden következményével együtt (erről bővebben lásd a latin-amerikai országok elmúlt két évtizedes gyakorlatát). Ilyen körülmények között a forint leértékelése, a kamatlábak emelkedése nem tekinthető valamilyen nem várt, különleges eseménynek vagy valamelyik gazdasági vezető elszólásának, hanem a helyzet természetes következményének. És még örülhetünk is, ha ennyivel megússzuk.
A restrikció, a forintleértékelés és a kamatemelés elkerülhetetlen ugyan a jelenlegi helyzetben, de mint a Bokros-csomag esete is bizonyítja, nem hoz tartós megoldást. Először is a költségvetési kiadások lefaragása sokkal inkább a hitelezők lelkivilágára van hatással (ami persze fontos), mintsem a fizetési mérlegre. Az ágazati kapcsolatok mérlegével végzett számítások szerint 100 forint megtakarítás az egészségügyön, az oktatáson vagy más, költségvetésből finanszírozott szektorokban mintegy tízforintnyi javulást hozhat a fizetési mérlegben.
Van olyan pénzügyi összefüggés (azonosság), amely szerint a költségvetés hiánya lényegében azonos a fizetési mérleg hiányával. Ezt ikerdeficitnek is nevezik. A neoliberális felfogás szerint a költségvetés hiánya okozza a fizetési mérleg hiányát, tehát a költségvetési hiány lefaragása a külső egyensúly megteremtésének eszköze (erre a felfogásra alapozódott a Bokros-csomag is). Ám még a tankönyvek is azt mondják, hogy ez nem egyirányú oksági összefüggés. Az azonosság a másik irányból is olvasható, amely szerint a fizetési mérleg hiányának csökkentése javíthatja a költségvetési egyensúlyát. A magyar gazdaság jelenlegi körülményei között ez utóbbi olvasat jelenthet tartós megoldást, hiszen az alapvető probléma nem az egyszeri túlköltekezés, hanem a külkereskedelmi mérleg hosszú idő óta tartó folyamatosan növekvő hiánya, ami a már említett helytelen gazdaságpolitikai lépések sorozatának eredménye.
Megszorítások tűzoltójelleggel
A kérdés tehát az, hogy miként, milyen eszközökkel növelhető a magyar vállalatok nemzetközi piacokon való versenyképessége, illetve, hogyan védhető meg a belső piac az importáruk túlzott beözönlésétől.
A rendszerváltozás, de nyugodtan mondhatjuk, hogy évtizedek óta a Fidesz-kormány volt az első, amelyik – igaz, liberális öröksége miatt elég későn, csak hivatali idejének második felében – ezt a problémát felismerte, és (például a Széchenyi-terv keretében vagy az autópálya-építések magyar cégeknek való juttatása formájában) kezdeti lépéseket tett a hosszabb távú megoldás irányába. A kormányváltással azonban megint a neoliberális erők kerültek hatalomra, akiknek első dolguk volt a magyar vállalkozói rétegnek végre-valahára kedvező gazdaságpolitika felszámolása és a Bokros Lajos nevével is fémjelzett egyoldalú restrikcióhoz történő visszatérés.
Kétségtelen, hogy a jelenlegi megszorítások és egyéb intézkedések elkerülhetetlenek. Ez azonban csak tűzoltómunka, hosszú távú megoldást nem fog hozni. A hőn áhított uniós tagság sem könnyíti meg helyzetünket, sőt, a hazai gazdaságpolitika mozgásterét jelentősen korlátozza majd. A rendszerváltás hatalmas, eddig fejenként 22 ezer dollárt kitevő vesztesége után tehát – hacsak lényeges fordulat nem következik be a gazdaságpolitikában – további nehéz éveknek nézhetünk elébe.

A szerző közgazdász