Mellár Tamás politikai zsákmányszerzés áldozata

Nem is olyan sok ideje, ha egy magas beosztású tisztségviselő útjában volt az államvezetésnek, egy mondvacsinált ürüggyel leváltották, börtönbe zárták, és ha kellett, ki is végezték. Később enyhültek a módszerek, hazánkban divatossá vált az indoklás nélküli leváltás, igaz viszont, hogy a leváltottnak nyakán maradt a feje, börtönbe sem kellett vonulnia, állást is kapott valahol, és még külföldre is utazhatott – nem Nyugatra, igaz, de hát ez részletkérdés. Sokan vélik így a mai Magyarországon, hogy mindezért hálával tartozunk a kései Kádár-korszak ma is aktív politikusainak, mintha a puha diktatúra jelzője változtatott volna valamit is az alaphelyzeten.
Talán ennek a – a média egy része által is sugallt – vélekedésnek is tudható be, hogy a Medgyessy-kormány a baloldali média cinkos aszszisztálásával, minden indoklás nélkül, oly megalázó módon, a statisztikai törvényt megkerülve, azonnali hatállyal mondott fel a KSH elnökének, Mellár Tamásnak.
A demokrácia intézménye, mint ahogy azt Churchill óta tudjuk, távolról sem tökéletes társadalmi berendezkedés, de a létező alternatívák közül a legjobb. A demokrácia szent és sérthetetlen alapszabályai közé tartozik, hogy egyes meghatározó kulcsintézmények, a nemzeti bank, a bíróság, a pénzfelügyeleti szervek, a statisztikai hivatalok függetlenségére nem önmagáért van szükség, hanem azért, hogy a mégoly tökéletlen demokrácia működőképessége minden körülmények közepette szavatoltassék.
A fenti felsorolásnak talán legkevésbé látványos eleme a statisztikai hivatal, pedig nem telik el nap, hogy ne találkoznánk a nemzeti statisztika valamely adatával. Elég, ha csak az inflációra gondolunk: ha például mindössze egyetlen tizeddel módosul az infláció mértéke, meglehet, a szakszervezetek egy százalékponttal kisebb bérfejlesztésben állapodnak meg, és a munkavállalónak a következő év minden hónapjában egy százalékponttal kisebb bér érkezik számlájára.
A kommunista blokk egykori államaiban – így Magyarországon is – a statisztikának nagyon mélyről kellett felkapaszkodnia az 1989-es fordulat után. A szocializmus évtizedeiben a kapitalista világgal szembeni verseny a számok és százalékok mezsgyéjén is zajlott, a hazudtunk minden hullámhosszon megállapításból a statisztika is derekasan kivette a részét. A szocialista termelés exponenciálisan fejlődött, számaink és mutatóink a szocialista ipar magasabbrendűségét igazolták, aminek némiképp ellentmondott az ötven dolláros valutakeret meg a Nyugatra emigráltaknak az évkönyvekből érdekes módon kimaradó statisztikája. Romániában például Ceausescu alatt évről évre vékonyodott a statisztikai évkönyv, és nem a papírtakarékosság miatt: azokat az adatokat, ahol már nem lehetett hazudni, egyszerűen elfelejtették publikálni. Ez a gyakorlat azonban azt eredményezte, hogy a lakosság bizalma mélységesen megingott a nemzeti statisztikában, amely a hazugság számszerűsített szimbólumává vált. A bizalmatlanságnak ebből a verméből kellett a szakmának kikecmeregnie 1989 után. De a bizalom nemcsak azt jelenti, hogy elhisszük például, rajtunk kívül hányan maradtak munka nélkül, hanem az adatok pontosságának is a záloga. Ha egy vállalkozó, az ország bármely, egy kérdőív kitöltésére felkért lakosa kételkedik a statisztikai hivatal tisztességében, könnyen előfordulhat, hogy saját maga is hamis adatokkal tölti meg a kérdőívet. Ha úgy érzi, az adatokkal manipulálnak (vagy manipulálhatnak), saját adatainak biztonságát nem érzi garantáltnak, a bizalmatlanság legradikálisabb eszközéhez nyúl, ki sem tölti a kért adatokat. A nyugati országokban, a statisztikai hivatalok a kérdőívek kísérőlevelében gyakran hivatkoznak a válaszadó állampolgári mivoltára, lelkiismeretére utalnak, olykor-olykor a nemzeti önérzet húrjait is megpendítve. Mindez nem lenne lehetséges, ha az állampolgárok bizalma a statisztikai hivatalban nem lenne töretlen. Az a kijelentés, hogy nemcsak tisztességesnek kell lenni, hanem annak is kell látszani, a statisztika tekintetében többszörösen igaz.
A magyar statisztika Mellár Tamás elnöklése idején nagy utat tett meg a bizalom erősítésére. Az Orbán-kormányt sok bírálat érte, de a statisztikai hivatal ezekből kimaradt. Ennek is köszönhető, hogy például a 2002-es választások kampányában a szocialisták és a szabad demokraták hitelt érdemlően, mindenféle fenntartás nélkül idézhettek – az olykor az Orbán-kormány gazdaságpolitikájára kevésbé hízelgő – adatokat is. A statisztikai hivatal az országgyűlési kampány finisében, az ország túlhevített légkörében a KSH-honlapján felkéréssel fordult a hivatal dolgozóihoz, hogy nyilatkozataikkal ne rombolják a KSH nimbuszát, a hivatal maradjon meg a függetlenség szigete a polarizált országban. És az is maradt. (Ezt a gentleman’s agreementet a jelenlegi kormány által a közszolgálati reform megvalósításáért felelős kormánymegbízott államtitkárrá avanzsált, korábbi harcos szakszervezeti vezető törte meg akkor, amikor a választások után a hivatal honlapján nyíltan bírálta a Fidesznek a tisztviselőkkel szembeni politikáját, amiért néhány fizikai munkáskategóriát kivont a tisztviselői körből.)
Ami a KSH integrációs politikáját illeti az európai intézményekben – jelesül az Eurostatba –, nos, a magyar statisztika volt az elsők egyike azon területek közül, amelynek harmonizációja megvalósult. (Mellesleg: a magyar kormányfő szóvivője azt tudhatná, hogy az egyes lapokban, internetes híroldalakon megjelent varsói kommentárjával ellentétben, az, hogy hazánk csatlakozik az EU-hoz, még nem jelenti azt, hogy a KSH csatlakozna az Eurostathoz. Mint ahogy az MNB sem csatlakozik a Központi Európai Bankhoz. Ha Lendvai Ildikó kissé tájékozottabb lenne, nem mondana olyan badarságokat a Nap-keltében, hogy azért kell egy új elnök, hogy a magyar statisztika harmonizációját végrehajtsa.)
A Mellár-ügy kapcsán azonban nem a KSH európai harmonizációjával van baj, hanem azzal a bizonyos lólábbal. Ami igencsak kilóg. Mellár Tamás az ATV-n adott interjújában arról beszélt, hogy a kormányváltás után sem Kiss Péter miniszter, sem elődje nem állt szóba vele, és érdekes módon, leváltása után a leépítés második, februárra tervezett hullámáról is egyre kevesebbet beszélnek. Egyre több szó esik viszont arról, hogy még ki sem hűlt Mellár széke, de máris gőzerővel felülvizsgálnák az elmúlt évek GDP-számait. Meglehet, újabb fogalommal gazdagodik a szocialista propagandagépezet szótára: az adatokat nem változtatjuk, csak a módszertant cseréljük ki. Talán ezért kellett Mellárt oly gyorsan, egyik napról a másikra eltávolítani?
Mint minden politikai döntés azonban, Mellár Tamás menesztése is kétélű fegyver, amely akár a kormányra is visszaüthet. Ezek után vajon milyen érvekkel állna elő a magyar külügyminiszter, vagy a baloldali média, ha a lisszaboni nyilatkozathoz hasonló szöveg látna napvilágot valamelyik nemzetközi szervezetben, hogy a magyar kormány módszeresen fel kívánja számolni a független intézményeket? És mi lesz majd akkor, ha a Parlament kupolatermében valamelyik ellenzéki képviselő a következő mondattal válaszolja meg a KSH adataira hivatkozó kormánypárti érveket „lehet, hogy igaz, de csak az önök statisztikája szerint, uraim”. Ott tartanánk, ahol a part szakad, vagyis mint valahol a nyolcvanas években. Vagy ha úgy tetszik, 1978-ban, amikor az utolsó nagy leépítési akció zajlott a KSH-ban.

A szerző egyetemi hallgató (ELTE)