Régi és új ködösítések külügyekben

Varga-Balázs Péter Irakban bekövetkezett tragikus, vétlen halála, annak késedelmes bejelentése és tisztázatlan körülményei, valamint a Kovács László vezette Külügyminisztérium ellentmondásos közleményei miatt nem lehet csodálkozni azon, hogy a közvélemény párhuzamot vél felfedezni a letűnt kommunista időszak bűnös jelenségeivel: a dél-koreai utasszállító repülőgép lelövésével és a csernobili nukleáris erőmű katasztrófájával. Az akkori szovjet hatalom és vele együtt az egykori magyar diplomácia – beleértve Kovács László MSZMP KB külügyi osztályvezető-helyettes, illetve külügyminiszter-helyettes meghatározó személyét is – súlyos dilemmába került 1983 szeptemberének első napjaiban és heteiben. Az elsejére virradóan bekövetkezett tragédiáról a vezető pártlap belső oldalán Repülőgép-incidens címmel apró cikkben számolt be: az ismeretlen repülő szovjet vadászgépek jelzéseire és figyelmeztetései ellenére a Japán-tenger felé folytatta útját. A következő napok újságcikkei – ugyancsak nem főhelyen – továbbra is egyre csak arról szóltak, hogy nyomjelző lövedékkel figyelmeztető lövéseket adtak le az ismeretlen gép haladási irányába, amely a Japán-tenger felé folytatta útját. De már az a fordulat is megjelent, hogy a Szovjetunió vezetői sajnálatukat fejezik ki az emberéletben esett kár miatt. A repülőgépen utazók létszámáról (240 utas és 29 főnyi személyzet) 4-én csak az ENSZ BT-ülése kapcsán értesülhettünk. A TASZSZ közleményében, s így a magyarországi újságokban továbbra sincs szó lelövésről, csak két nap múlva „a polgári repülés szabályait durván megsértő repülőgép” elpusztulásáról (így!) 8-10 ezer méter magasságban, továbbá „a nemzetközi szabályoknak megfelelően” a gép mozgásának irányába leadott figyelmeztető lövésekről. A dél-koreai gép nem engedelmeskedett, ezért a szovjet elfogó vadász teljesítette „a továbbrepülés megakadályozására” vonatkozó parancsot, bár akkor még nem tudták, hogy az polgári repülőgép. Szeptember 10-én már a szovjet állami bizottság sajtóértekezletéről számoltak be: négy sorozatban 120 figyelmeztető lövést adtak le nyomjelző lövedékkel (így!), majd parancsot adtak „a gép útjának megszakítására” levegő-levegő rakétával. Négy nap múlva a dél-koreai gép „repülését megakadályozó” szovjet pilótával készítettek riportot, aki elmondása szerint nem tudta, hogy emberek ültek azon a gépen (!?). A 20-án nyilatkozó légimarsall még mindig nem említi a lelövés tényét, mint ahogyan egészen a rendszerváltozásig nem is voltak hajlandók ezt nyíltan bevallani.
A csernobili szerencsétlenség 1986. április 26-án következett be. A szovjet TASZSZ hírügynökség kétnapos hallgatás után kiadott rövid közleményét három nap múlva a hazai napilapok kisbetűs cím alatt pár sorban ismertették. Az akkori Népszabadságnak az első tíz napon keresztül csakis a belső oldalakon volt szabad írnia, s szinte kizárólag a szovjet hivatalos közleményeket, illetve a lapvéleményeket ismertetve. Hogy az ügy Szovjetuniót sújtó élét elvegyék, hamarosan a nyugati világ atomerőműveiben korábban bekövetkezett szerencsétlenségeket kötötték csokorba. A május elsejei ünnepi felvonulás tévés közvetítésében megszólaltatták Berecz János mindenható MSZMP KB-titkárt, aki „felelőssége teljes tudatában” bizonygatta: országunkat semmi veszély sem fenyegeti. Hasonló értelemben válaszolgatott ugyanő és Kósáné Kovács Magda SZOT-titkár a Petőfi Csarnoknál a dolgozók által feltett kérdésekre. A magyar lapok azután napokon, heteken át a kelet-európai és a hazai radioaktivitás alacsony szintjéről, illetve csökkenéséről írogattak, valamint a nyugati „propagandakampányról” és „hisztériakeltésről”. Bár mellékesen szót kapott a hazai szakember is, elmondva, hogyan kell eljárni a tej- és zöldségfogyasztás vonatkozásában. Ez az ügy is pár hét alatt lecsengett. Feléledésére, az emberi veszteség szörnyű számadataira ugyancsak a rendszerváltozás után derült fény.
Farkas Zsolt, Budapest