időjárás 6°C Miklós 2022. december 6.
logo

Teleki és Churchill a vádlottak padján

2004.02.18. 18:12

A híres angol miniszterelnököt Winston Churchillt is az antiszemitizmus, a szélsőségek pártolásának vádjával illeti indirekt módon a mai magyar baloldal, illetve a jelenleg kormányzó MSZP–SZDSZ vezető politikusai, amikor Teleki Pál mártír miniszterelnök szobra felállítását egy sajátos baloldali fordulattal próbálják meggátolni. Az angol államférfi – akinek mellszobrát a Városligetben állították föl, s személyét, munkásságát nagy tisztelet övezi a szocialista–szabad demokrata állami és városvezetés részéről – ugyanis felszólalt a világhírű földrajztudós-kormányfő német nácik ellen tiltakozó öngyilkosságának hírét követően a brit parlamentben, és méltatta Teleki érdemeit. Churchill bejelentette: a világháború befejezése, a győzelem után egy helyet üresen kell hagyni a nemzetközi béketárgyalásokon, mert Teleki olyan nagy formátumú politikus volt, akit a hitleri őrülettel szembeni a politika áldozatának, mártírjának kell tekinteni.
A Kádár-rendszer amorf történelemszemléle-tének és oktatásának köszönhetően kevéssé köztudott, hogy Teleki Pál vallásos keresztény ember léte ellenére akkor döntött saját életének kioltása mellett, amikor 1941 tavaszán át kellett volna engedni a német csapatokat az országon Jugoszlávia megszállására, amellyel pedig a magyar kormány örök barátsági szerződést kötött. Horthy Miklós kormányzónak írt búcsúlevelében nem hagyott kétséget afelől, hogy tettének kiváltó oka Magyarország várható belesodródása a világháborúba.
Churchillnek és minden felelősen gondolkodó európai politikusnak, gondolkodónak többet számított Teleki Pál munkássága, egész élete, történelmi és emberi nagysága, mint az a tény, hogy az ő második miniszterelnöksége alatt született meg 1939-ben az úgynevezett második zsidótörvény, első kormányfősége idején pedig a „numerus clausus”? Talán arról van szó, amit Antall József néhai miniszterelnök mondott 1991. április 3-án, Teleki Pál halálának évfordulóján a máriabesnyői temetőben az ünnepélyes megemlékezésen: „A két világháború között Teleki Pál nevéhez fűződnek olyan jogszabályok, amelyek kétségeket támasztottak és egyoldalú megítélésre adtak alkalmat. Mondjuk ki, a numerus claususról vagy az 1939-i negyedik törvénycikkről van szó. (…) Az ország geopolitikai helyzetének ismeretében kompromisszumokat keresett és a kompromiszszumok keresése néha megalkuvásokkal, átmeneti kudarcokkal jár együtt. A politika azonban nem tesz mást lehetővé egy kis ország számára, amikor földrajzi és történelmi kihívásokkal kell szembenéznie. Nincs történelmietlenebb, mint ha Teleki Pál életművét kiszakítva, később bekövetkező események szemszögéből, később kompromittálódott politikai elvek szemszögéből vetítjük vissza és ítéljük meg negatívan. Teleki elsődlegesen a magyar nép érdekeit tartotta szem előtt… A két világháború között világosan felismerte azokat a veszélyeket, amelyek reánk leselkedtek és foglalkozott mindazokkal a kérdésekkel, amelyek akkor és ott fontosak voltak a számára.”
De vajon csak az életében kitartóan támadott – ám ma már a deklarációk szerint halálában a baloldal által elismert – Antall József vagy Winston Churchill értékelte reálisan Teleki tevékenységét, vagyis hogy súlyos geopolitikai kényszerhelyzetekben, a német nácizmus és fasizmus fenyegető közelségében kellett jóváhagynia magyar állampolgárokat jogaikban korlátozó intézkedéseket? Nem csupán a szobor mostani felállítását támogatja Göncz Árpád volt köztársasági elnök, de hivatali idejében jelenlétével is megtisztelte a Teleki Pál-megemlékezéseket. Nagy valószínűséggel nem csupán széles körű történelmi műveltsége, felvilágosult gondolkodása indította erre, hanem az a körülmény is, hogy már felnőtt fejjel érhette meg az ország számára tragikus időszakot. Antall József is utalt rá, hogy Magyarország többszörös kényszerhelyzetben volt a második világháború előestéjén, így nem lehetett tudni 1939-ben, hogy a német világuralmi, fajvédő törekvésekkel szembeni nyílt ellenállás nem vonhatja-e maga után az ország lerohanását. Nem árt emlékeztetni, hogy 1939. szeptember elsején, a Hitler–Sztálin-paktumot követően (a Szovjetunió ténylegesen a náci Németország szövetségese lett) Lengyelországot a földdel tették egyenlővé együttes erővel. Emlékeztetni kell továbbá a történelmi kérdésekben kevésbé járatosakat: egy évvel az Anschluss, Ausztria német bekebelezése után voltunk. Teleki Pál ehhez képest miniszterelnöksége első idejében betiltotta az összes magyarországi nyilas pártot, s ellenállt a hitleri követelőzéseknek, ameddig csak módja volt rá. Legemlékezetesebb tette az volt, hogy nem engedte a német csapatok átvonulását a megtámadott Lengyelországba, pedig a háború folyamán még a semleges Svédország is lehetővé tette a német csapatszállításokat Norvégiába. Ne feledjük azt sem, hogy utólag mindig könnyű anakronisztikusan visszavetíteni a későbbi történések fényében a várható következményeket. Ma már tudjuk, hogy a németek által kierőszakolt, zsidókat érintő jogkorlátozó intézkedések csak egy állomást jelentettek a holokauszt felé. Akkor még sokan azt hihették, hogy ezzel a fájdalmas kompromisszummal a nácik és hazai quislingjeik száját egyszer és mindenkorra betömték. Egyébként „A zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról” szóló jogszabályt még a közismerten hitlerimádóvá vált, s a hazai konzervatív erők, Horthy és Bethlen által többek közt ezért megbuktatott Imrédy Béla terjesztette a parlament elé, s megvétózása Teleki miniszterelnökségének törvényszerű azonnali végét jelentette volna. Ismerve a német hatalmi expanzió logikáját, még Imrédynél is lojálisabb politikus került volna a kormányfői székbe. Telekiről amúgy köztudott volt, hogy utálta Hitlert, s ennek sokszor hangot is adott, amely tényt még a Kádár-korszak derekán írott történelemkönyvek sem vonták kétségbe. Az is köztudomású, hogy Teleki Pál levelei Hitlert több ízben is dührohamra késztették. Talán mégiscsak irreális lett volna elvárni egy kis közép-európai ország fejétől, hogy kamikaze-akcióra késztesse hazáját, amikor az európai nagyhatalmak, Anglia és Franciaország a Hitlerrel való kiegyezés lehetőségeit keresték, miközben Közép-Európa és a Kisantant legerősebb országát, Csehszlovákiát egyetlen puskalövés nélkül foglalták el. Történt mindez akkor, amikor az Amerikai Egyesült Államok a semlegesség politikáját folytatta, és sejteni sem lehetett, hogy később feladja-e az izolacionalizmust, és hajlandó-e bármiféle beavatkozásra az európai kérdésekbe.
Nagy valószínűséggel a fenti tényekkel nem csak Göncz Árpád, a Nyugat és a józan gondolkodású értelmiségiek vannak tisztában, de részben még a pártállami időszakban megjelent történelemkönyvek sem vonták kétségbe Teleki érdemeit. Hozzáfűzhetjük: a Fővárosi Közgyűlés kulturális és városképvédelmi bizottsága és Demszky Gábor főpolgármester is reális értékrendről tett tanúbizonyságot, amikor egyhangúlag megszavazta a Teleki-szobornak a budai Várban történő elhelyezését. Nem is lenne igazán érthető, ha megváltoztatnák ebbéli álláspontjukat, hiszen a rendszerváltás óta eddig egyetlen alkalommal sem tette bírálat tárgyává a baloldal a Teleki-megemlékezéseket, a szobor négyéves gondolatával kapcsolatban sem merült fel egyetlen kritikai észrevétel sem. A ma ülésező Teleki Pál-emlékbizottság várhatóan nem áll el az emlékmű felállításától.

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.